Nem csoda: az időjárás viszontagságai elől menedéket nyújtó egyszerű hajlék nélkülözhetetlen kelléke a nomád életformának, melyhez őseink meglehetősen sokáig ragaszkodtak. Freisingi Ottó püspök a XII. század közepén még azt írja, hogy „a magyarok egész nyáron és ősszel sátrakban laknak”.
A természet erőitől védelmező házikókhoz egyrészt a privát tér fogalmát, másrészt a primitív szükségletek szegényes kielégítését asszociáljuk. A város ezzel szemben a művelt Nyugat civilizációs vívmányaként az egyre nagyobb kényelmet és az egyre bővülő kapcsolati hálót jelentette. Amikor elfogytak a meghódítatlan szűzföldek, a népvándorlás szüntelenül hömpölygő folyama a városok felé fordult: becslések szerint 2030-ra a világ lakosságának kétharmada városlakó lesz. Azzal azonban a kényelmet kereső emberiség nem számolt, hogy a városi lét a komfort növekedésével arányosan válik pszichésen elviselhetetlenné, az ökológiai lábnyom pedig vetekszik egy sugárfertőzött mutáns jeti tappancsával. Szabadság, privát szféra és minimális ökológiai lábnyom – a tiny house elkötelezettjeinek ezt ígéri az újfajta életforma. Cserébe a fogyasztási szokások gyökeres átalakítását (értsd: „szegénységet”), kevesebb kényelmet (azaz olykor izzadsággal végzett munkát) és törődő odafordulást követel a természet felé – mely utóbbit kis merészséggel az „imádság” lényegével azonosíthatju. Mintha a szerzetesi közösségek szigorú és egyszerű élete menthetné csak meg a világot attól, hogy felzabálja önmagát. Számos történelmi példa mellett és nyomán számtalan kortárs formáció kísérletezik a természettel harmóniában működő, önfenntartó, szelíd közösségek kialakításával. A kényelem ördöge azonban ravasz jószág, kicselezi a naiv embert, és a fenntarthatóság almájával kecsegteti. Rafinált – és mérhetetlenül drága – technológiák ígérik a globális ökológiai katasztrófa elkerülését úgy, hogy közben nem kell lemondanunk a megszokott civilizációs vívmányokról. Aki próbált már fogyókúrázni, annak az áldozat nélkül elért eredmény ígérete hallatán minimum gyanakodnia illene. Egyelőre mégis ez a megoldás tűnik széles körben a leginkább rokonszenvesnek – annyira macerás esővizet gyűjteni, trágyával fűteni…
Passzívház, aktív élet
Az építészet is kiveszi a részét a fenntarthatóságért folytatott küzdelemből. Sehol másutt nem jelentkezik olyan szembetűnően a pazarlás, mint a gazdag városok sztárépítészetében, ikonikus épületcsodáinak egymásra licitáló méretében és szerkezeteiben. Ma már a megaépületek zöme fenntartható energiagazdálkodással büszkélkedik, megújuló forrásokból fedezi őrülten túlméretezett szükségleteit. Ezzel párhuzamosan világszerte terjed a felfogás, amely szerint minden építés durva beavatkozás a természet rendjébe, és az építésznek az a kötelessége, hogy szaktudásával ezt a káros hatást minimalizálja. A szerény építészet terepe magától értetődően az egyre aktuálisabb szociális építés. Az egyszerű anyaghasználat és -formálás pedig ettől függetlenül is stílussá nőtte ki magát.
A személyes élettér kialakításában is kettősség jellemzi a progresszív hozzáállást. Az egyik irány a csúcstechnológiás gépészetet felvonultató, nemzetközi szabványnak engedelmeskedő passzívház, ahol a korszerű hőszigetelési megoldásoknak köszönhetően csak minimális, ha nem épp nulla energiabevitelre van szükség. Ablakot nyitni viszont nem lehet… A passzívházak esetében a hagyományos építés – egyszerű geometriájú épülettömeg, megújuló energia használata, jó tájolás – tanulságaival társítják a 21. századi technológiát. De ettől függetlenül is egyre népszerűbb a hagyományos építőanyagok és praktikák újrafelfedezése, szaporodnak a földházak, a szalmabálából, vályogból természetes anyagú falazattal épült otthonok, ahol a vízellátást, fűtést és minden egyéb szükségletet is a természetből igyekeznek a lakók kielégíteni. Az ősi tanulságok mellett számtalan egyedi, kreatív megoldásra sarkallja ez az életforma azokat, akik vállalják, hogy szakítanak a városi léttel – mert a passzívházzal szemben az utóbbiaknak kizárólag természeti környezetben van értelme, és értelemszerűen gyökeres személetváltással jár együtt.
A harmadik út egyfajta hibrid: a megszokott civilizációs vívmányok nélkülözése nélkül, mégis egyszerűbb fizikai környezetben, kisebb méretű, természetes anyagokból épült házak – a nemzetközi szakirodalomban kabinok – megtestesítik a környezetéért felelősséget érző civilizált (világ)polgár életfilozófiáját.
A kis méret kisebb fogyasztást és ökológiai lábnyomot garantál, gazdaságosabbá teszi a megújuló energiák használatát, és közvetve visszahat az élet minden területére jellemző túlfogyasztásra. Az építészek számára pedig kifejezetten csemege a redukált alapterületen minden igényt kielégítő funkció és komfort biztosítása és az ennek megfelelő új esztétika kialakítása. Ez a műfaj is számos történeti előképpel bír; nemcsak a természeti népek építményei, illetve a népi építészet, de a szociális elkötelezettséget elsőként az építészet látóterébe emelő modernizmus példái is ide tartoznak. A magyar építészettörténetből elég csak a Lupa-sziget vagy a Balaton harmincas években épült nyaralóira gondolni, de kis jóindulattal ide sorolhatók a szocializmus sufnituningolt Erdért-faházai is.
A nyári szezon kiváló alkalom arra, hogy fesztiválok és építőtáborok népszerűsítsék a környezettudatos szemléletnek megfelelő életformát és építészetet. Az egyik szélső pólust a hagyományos módszerekre támaszkodó, önfenntartó vidéki életforma követőinek találkozója, a Gyüttment Fesztivál képviseli, amelyet idén már negyedszerre rendeztek meg, ezúttal egy Zebegény melletti réten. Az ökonomikus és ökologikus szemlélet nyilvánvaló: a fesztivál szemétmentes, azaz nincsenek kukák, mindenki maga gondoskodik róla, hogy ne termeljen vagy hagyjon maga után szemetet. A vécé faforgácsra pottyantós, komposzt rendszerű, a felszereléseit mindenki maga hozza, és naponta csak korlátozott számú résztvevőt engednek a helyszínre – amennyit a terep károsodás nélkül el tud tartani. A cél az egyelőre egymástól elszigetelten próbálkozó csoportok közti tapasztalatcsere, hiszen tagadhatatlanul számtalan nehézség és zsákutca várja azt, aki belevág effajta kalandba. Hosszú távon nem a 21. századi életforma tagadása, hanem a meglévő épített és szellemi értékek értelmes hasznosítása a cél. Ez az alternatív személet feltételezi a közösségi létformát, hiszen a teljes önfenntartás nyilvánvaló illúzió, és nincs is rá szükség.
Nomád hipszterek
A külföldi példák inkább a környezettudatos életmód másik pólusán elhelyezkedő összkomfortos kis kabinokról szólnak, melyek otthonosan bújnak meg a természetben, rafináltan egyszerű dizájnjuk kis alapterületen is minden kényelmet biztosít, energiaszükségletüket megújuló forrásokból fedezik, és akár fel is kaphatók vagy odébb guríthatók, ha valamilyen okból szednünk kell a luxussátorfát. A dizájnerek kreativitása itt aztán magasan szárnyalhat, az újrahasznosított alapanyagból készített, borostyánlevél alakú, sorolható napelemektől a mindentudó minikonyhákig. A kortárs faépítészet mellett elkötelezett magyar Hello Wood formáció az idén szintén erre az útra lépett, ahogy azt nyári táboruk mottója, a „Cabin Fever” is jelezte. Az eredetileg szeparációs szorongást jelentő „kabinláz” átlényegült a szuperkényelmes víkendházak iránti lelkesedéssé. Nyári táboraikban eddig különféle tematikus installációk készültek fő támogatójuk, a JAF Holz által rendelkezésre bocsátott faanyagból, az idén azonban 30 ország fiatal építészei hét dizájnvíkendházat húztak fel egy hét alatt Kapolcs közelében, a Hello Wood saját telephelyén.
A számos hasonló, többnyire hátrányos helyzetű településeket célba vevő, szociális indíttatású építőprojekttől a Hello Wood tevékenységét a tudatos brandépítés és üzletpolitika különbözteti meg. Sokszoros win-win és rengeteg háttérmunka jellemzi összetett üzleti modelljüket, amelyben a szociális, oktatási és üzleti célok harmonizálására törekszenek. Esetükben szó sincs idealizmusról, az évről évre gyarapodó támogatók mellett cégként is működnek, a hazai és a nemzetközi piacon értékesítik szétszerelhető és szállítható építményeiket, így finanszírozzák az oktatási projekteket és a szociális figyelemfelhívó akciókat, illetve a Csóromföldén három éve épülő campusuk fejlesztését. A tősgyökeres városlakó sem kerülhette el a találkozást velük: évről évre feltűnik Budapesten adakozásra buzdító karácsonyfájuk, hol szánkókból, hol tűzifából építve. Míg a hazai egyetemek hallgatóinak szervezett táborok részvételi díja az itthoni jövedelmekhez igazodik, a külföldi építészek meglehetősen borsos árat fizetnek azért, hogy a papíron/monitoron megjelenő tervek a saját kezük munkája nyomán váljanak kézzelfogható valósággá. Cserébe persze minőség dukál, komposztvécé itt szóba sem jöhet. A Tokaj környékén hét kistelepülésen lebonyolított hazai hallgatói táborban a helyben élő közösségek életéhez illeszkedő projektek valósultak meg, Csóromföldén viszont a cég választékának filozófiájához illeszkedő kabinok épültek külföldi és magyar mesterek vezetésével.
A prototípusok alapján a házak rendelhetők lesznek, amellett, hogy a campus szálláshelyeit gyarapítják.
Az egyszerű kalyibákat, amelyekben a tábor résztvevői laktak, faipari szakközépiskolások ácsolták nyári gyakorlat keretében. Ezek a csiki-csuki építmények sem nélkülözik a szellemes szerkezeti megoldásokat, de plebejusnyájukból messze kiemelkednek az egyedi dizájn-alkotások, amelyek között az egyszemélyes, gyapjúval burkolt anyaméh ugyanúgy megtalálható, mint a két hálószobás komplett apartman forgóajtóval és napelemmel. A Hello Wood saját stábja Grand Cabin néven egy kifejezetten bulizásra szánt, közös térrel és szeparált hálórészekkel egyaránt rendelkező házat épített a készházakat kínáló Berger cég előre gyártott fapaneljeinek felhasználásával. A meredek tetőzet „A” betűt formázó tömegére „akasztott” piros, kék és sárga dobozok rejtik az intim funkciókat. Az épület egyszerre idézi a szocializmus idejéből jól ismert toposzt és a kortárs építészet additív, elvont tömegformálását. A pályázati anyagból nemzetközi zsűri által kiválasztott hét építmény mindegyike más-más filozófia mentén redukálja az életteret a legszükségesebb méretre és funkciókra, közös jellemzőjük azonban a minőségi kortárs dizájn kiemelt szerepe. Ezt azzal is hangsúlyozták a szervezők, hogy a Művészetek Völgye idején fiatal magyar tervezők munkáival rendezték be a házakat, így láthatta azokat a nagyközönség Csóromföldén, a Hello Wood „nyílt napjain”. Számomra a legőszintébbnek az a kalyiba tűnt, amelyet maradék deszkából, ajtólapból és fóliából eszkábált össze egy táborlakó saját használatára.
Akár nomád hipszterek luxusvityillóiról, akár mezítlábas „gyüttmentek” vályogépítményeiről van szó, a szándék közös: magunk mögött hagyni a felesleget, helyet teremteni a tisztább terek, tisztább gondolatok számára. Kérdés persze, hogy a luxuskunyhók lakói mennyiben válnak szabaddá a civilizáció nyűgeitől – de ezt bízzuk rájuk.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
