De ezek az eszközök abban mind hasonlók maradtak a hagyományos készpénzhez vagy bankszámlapénzhez, hogy csak a mennyiségük, nem az egyes darabok egyedisége számít a tranzakciókban. Ennek nem a kriptotechnológiához, hanem a fizetőeszközök általános tulajdonságaihoz van köze: ha valakinek kölcsönadok 10 ezer forintot, nem várhatom, hogy ugyanazt a bankjegyet adja vissza; el kell fogadnom bármelyik másik tízezrest, vagy mondjuk két ötezrest. Szaknyelven ezt hívják a pénz fungibilitásának.
A gyűjtés szenvedélye
Ám a második generációs blokkláncokon (sőt, némi ügyeskedéssel mára már a bitcoinén is) sok minden mást is nyilván lehet tartani. Egyebek közt azt is, ugyanúgy megmásíthatatlanul, hogy egyes egyedi, azaz különböző digitális tulajdonságokkal bíró digitális fájlok éppen kinek a tulajdonában állnak. Az erre vonatkozó szabványoknak megfelelő termékeket hívják – hogy a kriptopénztől meg lehessen különböztetni – nem fungibilis zsetonnak; angolul ez a non-fungible token, azaz NFT. (Az NFT-kről lásd korábbi cikkünket: Digitális zsákbamacska, Magyar Narancs, 2022. május 5.)
Hogy ez a jószág megteremti az egymásra kínáló, lelkes, sőt megszállott gyűjtők globális közösségét, az először a kriptocicák (Cryptokitties) 2017. őszi kibocsátásakor vált nyilvánvalóvá. A rajzosan is megjelenített, mindösszesen 256 bites, különböző tulajdonságokkal („cattributes”) bíró, korlátos számban kibocsátott cica-NFT-ket nemcsak birtokolni, hanem „tenyészteni” is lehet (kettőt beszerezni, majd a tulajdonságaikat véletlenszerűen kombinálni, mintha a DNS-ük lenne). Mást viszont nem lehetett csinálni a cicákkal – a játéknak, ha annak nevezhető a dolog, más célja nem is volt. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt a kriptovilág apraja-nagyja digitális macskatenyésztésbe fogott. A gyorsan felértékelődő cicák adásvétele és tenyésztése olyan tranzakciódömpinget generált, hogy egy ideig lefoglalta az egész Ethereum-blokklánc kapacitásának negyedét, jócskán megdrágítva az összes többi műveletet.
Innentől aztán elkezdődött az újabb és újabb NFT-k áradása. A viccesen variált rajzocskák műfajában a kriptopunkok (Cryptopunks) és az unott majmok vitorlásklubja (Bored Ape Yacht Club) sorozat lett a sztár, de a műfajba az osztrák posta (kriptobélyegek) és az NBA (kosaras digikártyák) után Donald Trump is beszállt: a CollectTrumpCard NFT-k, ki mást, mint őt magát ábrázolják különböző maskarákban. A műfajban meglátták a lehetőséget a marketingesek is, akik a gondjaikra bízott termékek iránti vágyat a dundi plüsspingvinektől (Pudgy Penguins) a Ferrarikig NFT-k kibocsátásával igyekeztek felkorbácsolni és bevételre váltani. Ugyancsak rákaptak az egyedi NFT-k árusítására a digitális képzőművészek: a legnagyobb kriptobuborékot mostanában a Beeple művésznevű digitális festő aukciója fújta, akinek ötezer alkotásából összerakott digitális festményóriása NFT-formában 2021-ben 69 millió dollárért kelt el. És persze beálltak a sorba az online játékokban értéket képviselő eszközöket, fegyvereket és virtuális ingatlanokat áruba bocsátó fejlesztők is. Aztán ez a magas árakban megjelenő lelkesedés a legutóbbi kriptoárbuborék kipukkanásával érezhetően alábbhagyott. De nem is tűnt el teljesen: egy tetszetős nulladik generációs kriptocicáért vagy egy sárga, pláne piros egyszarvús első kiadású kriptobélyegért most is több száz dollárt lehet kapni, a plüsspingvin NFT-knek is nő az áruk, az első Trump-kártyák vevői is megtöbbszörözték a beugró 99 dollárjukat, nem is beszélve a legolcsóbb unott vitorlásmajomról, aminek ára 50 ezer dollárnál is több.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
