A 2000-es évek közepe óta a fősodrú európai baloldali pártok egyre nehezebben találják meg azt a hangot, amivel meg tudják szólítani a régi és a hagyományos pártokhoz kevésbé kötődő új választókat. Ahogy arról Botka László beszéde kapcsán már esett szó, a szocialisták miniszterelnök-jelöltje markánsabb baloldali politikát kíván folytatni. Ennek része, hogy eltávolodik az 1990-es években még oly sikeresnek tartott, Európában Tony Blairhez és Gerhard Schröderhez köthető harmadik úttól, amelynek első számú hazai képviselője Gyurcsány Ferenc volt.
| ||
A baloldali fordulat azonban nem magyar sajátosság. Korábban elsősorban egyes dél-európai kísérletektől várták azt sokan, hogy új irányt jelölnek ki a baloldali politizálásnak. Ezeknek kedveznek a gyakran radikális dél-európai baloldali hagyományok, a mozgalmi kapcsolatok, az erős szakszervezeti kötődések. Ilyenek voltak a görög Sziriza és a spanyol Podemos. A baloldali görög kormány és a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, IMF) közötti tárgyalások elhúzódása, a keményvonalas német pénzügyi politika ellenállása nyomán nem valósult meg a baloldali áttörés, siker Görögországban. Spanyolországban a 2015-ös választásokon egyedülálló sikert tudott elérni a Podemos, amikor új belépőként rögtön annyi mandátumot kapott, mint korábban harmadik erő sosem. A 10 hónapos kormányalakítási válság, majd a kisebbségi jobboldali kormány felállása nyomán azonban a Podemos egyelőre nem jutott kormányzati szerephez, noha az általa is támogatott civil platformok jól szerepeltek a helyhatósági választásokon. Dél-Európán kívül a brit munkáspárti Jeremy Corbyn megjelenése hozott baloldali fordulatot, noha az eddig nem mutatkozott meg választói támogatottságban. Az új elnököt már teljes mértékben közvetlenül a párttagok választhatták meg. A nézeteiben és külsőségekben is baloldalibb, a szakszervezetekhez közelebb álló Corbyn gyakran került szembe pártjának parlamenti frakciójával.
Martin Schulz, az Európai Parlament egykori elnöke 2016 végén jelentette be, hogy a német politikában képzeli el jövőjét. Színre lépésével úgy tűnik, hogy a német szociáldemokraták (SPD) is baloldali fordulatot vesznek. Sigmar Gabriel 2017 januárjában jelentette be, hogy nem kíván pártjának kancellárjelöltje lenni, és Schulzot ajánlotta erre a pozícióra. Az egykori EP-elnök megjelenése nyomán meglepetésszerűen megnőtt a német szocdemek népszerűsége. Míg egy évvel ezelőtt már a 20 százalék alatti eredményt sem tartották sokan elképzelhetetlennek, a legutóbbi adatok szerint fej fej mellett küzdenek a régi rivális kereszténydemokrata CDU/CSU pártszövetséggel az elsőségért. A közvélemény-kutatásokban megmutatkozó népszerűség-emelkedés mellett jelzésértékű, hogy ezrével lépnek be a Schulz által inspirált fiatalok az SPD-be. Mindez gyökeresen szemben áll azzal a tézissel, miszerint a baloldal elvesztette már kapcsolatát régi szavazóival, akiket már csak a populista vagy a radikális jobboldal képes megszólítani.
Martin Schulz eddigi sikerének titka a már említett baloldali fordulat és személyiségének újdonsága. Akárcsak Botka László, Schulz is szakítani kíván a szociáldemokratáknak liberális fordulatot hozó harmadik úttal. Ennek központi eleme a még Gerhard Schröder által bevezetett, a munkapiacot liberalizáló Agenda 2010 felülvizsgálata. Schulz olyan foglalkoztatáspolitikát hirdetett meg, amely a munkavállaló és a munka biztonságára, a szakszervezetekkel való szorosabb együttműködésre, a munkahelyi demokrácia erősítésére helyezi a hangsúlyt. Üzenetének lényege a több társadalmi igazságosság, hogy a német gazdaság sikeréből azok is részesüljenek, akik megdolgoznak azért.
| ||
A népszerű politika azonban – különösen az utóbbi időben – sok véleményvezérnek alapvetően gyanús, gyakran felveti a populizmus vádját. Schulz kritikusai szerint az Agenda 2010 tette lehetővé, hogy felére csökkenjen a munkanélküliség és biztosította a német versenyképességet, így annak kritikája szociális demagógia. Schulz ráadásul hivatkozik arra is, hogy ő kívülről érkezik a berlini politikába, ami tovább erősíti a meggyőződést, hogy elitellenes populistáról van szó. Rendre meg is jelentek a német sajtóban és a CDU táján a Donald Trumppal való összehasonlítások. Schulz kétségkívül pragmatikus politikus, hiszen a jelenlegi baloldali politikája ellenére az SPD-n belül a konzervatív szárnyhoz tartozott, továbbá társadalmi háttere ellenére korábbi EP-elnökként maga is az európai politikai elit tagja.
Nem lehet tudni, hogy az a lendület, amelyet az SPD kapott, kitart-e a szeptemberi választásig. Az SPD népszerűségének növekedése ugyanakkor már önmagában bizonyítja azt, hogy nincsen kőbe vésve a jobboldali populista forradalom Európában. Nem kell mérget venni arra, hogy Marine Le Pen, Geert Wilders, Orbán Viktor – és a háttérben Putyin – fogja megszabni Európa irányát. Martin Schulz fellépése nyomán az is kiderülhet, hogy az európai baloldal képes-e alternatívát ajánlani, alkalmasak-e a baloldali pártok a rendszerkritikára.
