Mit ér a rang

Nehéz anyagi helyzetben vannak a hazai kutatók, munkájukat napi bosszúságok és rendszerszintű hiányosságok keserítik. A minisztérium új horizontot kémlel, pedig könnyen lehet, hogy csak délibábot lát.

 

„Mi kell a háborúhoz? Pénz, pénz, pénz. Sokan azt mondják, ez érvényes a tudományra is. Én ezt megkérdőjelezem. Amit én érzek, tapasztalok és láttam negyvenegy éves kutatói tevékenységem alatt szerte a világban, az az, hogy elsősorban a nagy személyiségek mozdítják előre a kutatásokat és teremtenek iskolákat. A nagy személyiségek első helyen, a második helyen ennek ikertestvéreként a koncepció szerepel. (…) A pénz csak ezután jön. Mindaddig, amíg lesznek kiemelkedő személyiségek a kutatásban, addig lesz utánpótlás is. Természetesen ezt meg kell támogatnunk anyagiakkal is. De ne azzal kezdjük, hogy ide tessék önteni a pénzt, hanem tessék felmutatni jó mintákat, bajnokokat, vezéregyéniségeket” – mondta Gulyás Balázs, a magyar kutatóhálózat alig egy éve kinevezett elnöke február 12-én a Kossuth rádióban. Nem mással, mint Csák János kulturális és innovációs miniszterrel folytattak baráti csevejt; arról is szót ejtettek, hogy az okostelefon, a műholdak és a Mars-expedíciók a tudomány csodáját jelentik, meg hogy nálunk van a legtöbb egy főre jutó Nobel-díjas, nekünk, magyaroknak pedig a génjeinkben van a kíváncsiság. Arról viszont nem hallhattak az állami rádió hallgatói, hogy Gulyás Balázs és a rábízott kutatóintézetek vezetői között a kezdetektől konfliktus van.

A kutatóhálózatot most éppen HUN–REN néven ismerhetjük. Amikor 2019 júliusában az akkori innovációs miniszter, Palkovics László kezdeményezésére – az akadémikusok és a többi kutató nagy többségének tiltakozása közepette – elvették a Magyar Tudományos Akadémiától a kutatóhálózatot, akkor Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) lett a neve. Tavaly szeptembertől a hálózat újabb re­brandingen esett át, Magyar Kutatási Hálózat névre keresztelték, ma már pedig mozaikos angol rövidítésén kell emlegetni. Azok a tudósok, akik korábban részt vettek az einstand elleni tiltakozásokban és a tudomány szabadsága miatt aggódtak, manapság a napi gyakorlat során felmerülő bosszúságok miatt is panaszkodnak. „Új név, új e-mail-címek, az átállás nemcsak időt és fáradságot jelent, hanem hitelromlást is” – mondja egyikük. „A tudományos világban a folyamatosság önmagában érték” – fogalmazta meg korábbi interjúnkban Lőrincz Viktor Olivér jogász és művészettörténész, az Akadémiai Dolgozók Fórumának alelnöke (lásd: „Nem kellene ismét ugyanazt a hibát elkövetni”, Magyar Narancs, 2023. november 29.). Ami még zavaróbb, a vezetés újabb és újabb célkitűzéseket fogalmaz meg anélkül, hogy kíváncsi lenne az intézetek működésére, anyagi, személyi és tárgyi lehetőségeire.

Kisebb-nagyobb bosszúságok

A magyar kutatók mindennapi problémáit jól érzékeltette az Ökológiai Kutatóközpont egyik munkatársa. Intézetükben hónapok óta a pályázati osztály vezetője vette át a tényleges irányítást, a gazdasági igazgató felmondott, az igazgató pedig nem ura a helyzetnek. Az ügyintézők nagy része otthonról dolgozik, pedig a munkájuk szempontjából ez korántsem ideális: a pályázatokkal kapcsolatos papírmunka nagy része gyakran magukra a kutatókra marad, akiknek épp csak arra nem jut idejük, ami a feladatuk lenne. Az ügyintézők úgy beszélnek a kutatókkal, mint a kutyával, igaz, ebből ügy is lett, a főigazgató pánikszerű átvilágítást rendelt el, átszervezéseket kezdeményezne. A kutatók eközben arra panaszkodnak, hogy nincsenek eszközeik, nem írják alá időben a pályázataikat, a gazdasági osztály pedig inkább spórol az intézet pénzével, csak hogy az év végén kioszthassanak egymás között pár tízmillió forintnyi jutalmat. Ilyen stressz mellett nem egyszerű a föld, a víz és a levegő mindenféle csodáit tanulmányozni.