Magyar Narancs: Jól értem, hogy a sorozat egyik konklúziója szerint önmagában nem beszélhetünk kiemelkedõ egyéni teljesítményekrõl sem a mûvészet, sem a tudomány terén - mindig mögé kell tennünk, helyeznünk azt a kort és intézményrendszert, amely mintegy kitermeli a nagy ötleteket?
Palló Gábor: Ezt így egy kissé túlzónak érzem. Az emberi kreativitást kétféle módon szokták magyarázni: kiugró egyének, lánglelkû zsenik teljesítményeként vagy a korszellem produktumaként. Mindkét esetben elõfeltételezzük, hogy léteznek születetten kiváló képességû egyének, vagyis hogy egyes tulajdonságok, mint például az életkor, magasság vagy a kreativitás, nem egyenlõ mértékben oszlanak el a társadalom tagjai között. Minden társadalomban vannak nagyon buta és nagyon tehetséges emberek, a nagy kérdés, mi lesz velük, a nagyon kreatívak alkotnak-e maradandót. Ez már nem a személyiség kérdése. Ha a leghíresebb magyar, Puskás Ferenc kétszáz évvel ezelõtt született volna, aligha lett volna világhírû focista, mert még nem volt foci. Ötszáz éve még nem létezett matematizált elméleti fizika, nem is lehettek Wigner Jenõhöz hasonló mûvelõi. Nem kevésbé fontos az sem, hogy létezik-e olyan társadalmi intézményrendszer, mely be tudja fogadni az alkotásokat. A marosvásárhelyi Bolyai Jánosnak az a felismerése, hogy az euklideszi geometria egyik axiómájáról máshogy is lehet gondolkodni, mint ahogy korábban gondolkodtak, saját korában visszhangtalan maradt. Matematikaprofesszor édesapja könyvének függelékeként jelent meg munkája. Bolyai Jánossal egyidejûleg jutott az övével csaknem azonos gondolatra az orosz Lobacsevszkij, akinek közleményét megismerte a világ. Csak a történészek mutatták ki, hogy a modern elméleti fizika számára nélkülözhetetlen nem euklideszi mértan honnan is ered. Tényleges szellemi hatása Bolyai zsenijének alig volt. Magyarországon nem létezett pezsgõ matematikai közélet, fogékony egyetemi szellem, érdeklõdõ közönség, folyóiratok, élénk nemzetközi kapcsolatok.
MN: A köteteken végigvonul egyfajta kettõsség; egyrészt hangsúlyozzák, hogy a kiugró magyar teljesítményekben nagy szerepe volt annak, hogy mindig is fogékonyak voltunk az éppen aktuális európai szellemi áramlatokra, másrészt viszont az is tény, hogy a nagy magyar felfedezések sok esetben külhonban születtek meg, vagyis idõvel célszerûnek látszik hátrahagyni a hazai infrastruktúrát.
PG: Ez teljességgel így van, mind a természettudományok terén, mind a filozófiában. Az irodalomban viszont éppen fordítva van, és a zenében is inkább az ellenkezõje igaz. Ha megnézzük Neumann János, Szilárd Leó vagy Teller Ede életútját, illetve a Nobel-díjasok közül Hevesy György, Gábor Dénes és Szent-Györgyi Albert pályáját, azt látjuk, hogy volt idejük magukba szívni a magyar kultúrát, hisz nem gyerekként hagyták el az országot. A szakmát azonban nem itt tanulták meg, mert nem lehetett. Lukács György például annyit élt Németországban, hogy sokan német filozófusnak tartották, amikor hazajött, itthon is németül írt. Mégis körét egy idõben Budapesti Iskolaként tartották számon. Recept nem létezik, de az elmondható, hogy ha valaki a 20-as éveiben elment egy nemzetközi tudományos központba, sokkal nagyobb esélye volt a Nobel-díjra érdemes felfedezésre, mint itthon.
MN: Részben kiemelkedõ tudósainkra épül nemzeti öntudatunk is. A kutatássorozat eredményei alapján van mit újragondolnunk e téren?
PG: Van bizony. A projekt megindulásakor mi is azt vártuk, hogy a sok különbözõ terület elmélyült tanulmányozása fel fogja majd mutatni az újabb és újabb csodálatos alkotásokat. Nem így történt. Találtunk jelentõs szellemi teljesítményeket, de nem olyan nagyon sokat. Kiderült például, hogy az állami szuverenitást biztosító joganyag messze túlnyomó része is átvétel, nem önálló hazai alkotás. Még azt sem sikerült kimutatni, hogy az elmúlt 200 évben, vagyis a magyar felvilágosodás idõszakában olyan nagyon nyitottak lettünk volna szellemileg - nagyon sok európai gondolat csak nagy késéssel jelent meg itthon. A kantianizmusból sem feltétlenül a kritikai mûvek, a fizikából sem az elektrodinamika vagy a statisztikus fizika. A 20. században mégis igen jelentõs teljesítmények születtek. A Nobel-díjakat ez a kutatás külön nem vizsgálta. Köztudott, hogy a magyar kultúra csak közvetetten járult hozzá ezekhez a kiemelkedõ eredményekhez. Szent-Györgyi Albert ugyan éppen itthon dolgozott, amikor Nobel-díjat kapott, de csak a kitüntetés után lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A tudásszociológia vagy a pszichoanalízis terén viszont elismert magyar iskoláról beszélhetünk; Ferenczi mellett Bálint Mihály, Róheim Géza, a Hermann házaspár vagy éppen Szondi Lipót, Franz Alexander és Thomas Szász nevét minden szakmabeli ismeri világszerte.
MN: Ebben is inkább Ferenczi és Freud személyes barátsága játszik szerepet, semmit a nívós hazai infrastruktúra.
PG: Ez nagyon lényeges megállapítás. A Freud-Ferenczi viszony nagyon jól példázza, hogy a tudományban networkök dolgoznak. A magyar tudósok számára az a kérdés, hogy be tudnak-e kerülni valamely nemzetközi hálózatba. Azt találtuk, hogy a legsikeresebbek kiváló hálózatépítõ képességekkel rendelkeztek, sõt egymással is állandó kapcsolatban voltak, segítették egymást. Ennek köszönhetõ, hogy Szilárd Leó, miután Berlinbe került, egy csapásra Einstein és Planck közelében találta magát. Így válhatott õ, Wigner Jenõ és Teller Ede az atomenergia-kutatás meghatározó alakjává. Látni kell azonban, hogy az a tudománytörténeti helyzet, amelyben Tellerék generációja élt, már mögöttünk van. Ma már nem a nagy egyéniségeken, hanem a csoportokon múlik az eredményesség. Nincs már Einstein vagy Heisenberg. Másrészt a magyar tudósközösség a világ általános politikai és kulturális állapota, illetve a modern kommunikációs technológia következtében sokkal közelebb van a centrumhoz, mint bármikor. Nem nagyon sok pénz kérdése, hogy az ember fölüljön egy repülõre, és világkonferencián vegyen részt. Az interneten keresztül közös cikkeket lehet írni különbözõ kontinensen élõ szerzõknek. Megváltozott a tudományos tér szerkezete. Ha Chilében van egy hatalmas távcsõ, amellyel észlelni lehet a világûrt, akkor teljesen mindegy, hogy a távcsõtõl 50 méterre dolgozik-e valaki, vagy egy óceánnal odébb. A távcsõrõl jövõ észlelés adatait számítógépen tárolják, és ez bárhol hozzáférhetõ. A világ vezetõ asztrofizikusai sem úgy dolgoznak már, mint Izsák Imréék korában, hanem a glóbusz különbözõ egyetemein szétszórva, mégis együtt. A levelezõlistákon egyre többen szólhatnak hozzá a frontvonal ügyeihez. Ámde ehhez szükség van az adatbázisokhoz való hozzáférésre, és ez nincs ingyen. A dolgok természete következtében továbbra is születnek kiemelkedõ kreativitású magyarok. A kérdés csak az, értelmiséginek állnak-e. A végletekig lepusztult eszközparkkal bíró hazai tanszékeken nem lelkesítõ dolog kutatni. Másrészt tudomásul kellene venni, hogy a tudomány iparosodott, jelentõs mértékben kívülrõl meghatározott kutatási célok mozgatják. Ezért sokaknak intellektuálisan sem vonzó már. De egy másik jelenség is megfigyelhetõ: nagyon sokan jelentkeznek például filozófia szakra, és ha végül nem is lesz belõlük filozófus, ez a tény önmagában jelzi, hogy ez a fajta érdeklõdés és a tudás iránti igény erõsen jelen van kultúránkban. Nemzetközi példák azt mutatják, hogy mind szívesebben foglalkoztatnak filoszokat gazdasági területen. Például egyes brókerházak klasszika-filológusokat vesznek fel, mert rájöttek, hogy ahol a közgazdászok csak számsorokat látnak és meghosszabbítják õket, a filozófusok értelmezésre váró tényeket vagy éppen szövegeket vesznek észre, a filológus pedig egész képet tud alkotni látszólag össze nem tartozó jelekbõl. Ez látványosan eltér a mérnök vagy a bankszakember gondolkodásától.
MN: Miként hatnak ezek a folyamatok a magyar tudomány színvonalára?
PG: A 20-as évekhez képest ma összemérhetetlenül magasabb színvonalú a magyar tudomány, de már az 50-es években is az volt. Hisz Trianon után egy nagy gondolkodói generáció elhagyta az országot. Amikor Wigner Jenõ elhatározta, hogy fizikus lesz, a papája megkérdezte, hány ilyen állás van Magyarországon, mire Wigner azt válaszolta, hogy négy. Nemcsak a természettudósok mentek el, hanem például a tudásszociológia egyik alapítója, Mannheim Károly is, vagy a magyar pszichoanalitikus-mozgalom, mely '20 után szintén Berlinbe költözött, bár Ferenczi itthon maradt. Magyarországon nem lehet felmutatni vastag, mélyrõl jövõ, hosszú természettudományos hagyományt. Igazi kivétel a magyar matematika, amelynek hõskora a 19. század végén kezdõdött, olyan személyiségekkel, mint König Gyula, Fejér Lipót vagy Riesz Frigyes. A matematikusok egy évszázadon keresztül produkálták a világraszóló eredményeket, egy részük itthon, mások külföldön, de mindvégig kapcsolatban maradtak egymással. Az a pesszimista benyomásom, hogy a rendszerváltás óta ez a rendkívüli hagyomány is gyengülõben van. De a szellemi területek iránti érdeklõdés csökkenését optimistán is értelmezhetjük. Azt is mondhatjuk, hogy a rendszerváltásig az ambiciózus, kreatív emberek szinte kizárólag valamely intellektuális területen számíthattak sikerre. Ha valaki matematikus volt, kicsit a "tiszta észt" is képviselte, ha atomfizikával foglalkozott, azt gondolhatta, hogy ezzel közelebb került a Nyugathoz vagy Amerikához. Amikor Wigner Jenõt megkérdeztem, miért választotta a fizikát, visszakérdezett: mekkora esélye volt valakinek 1920-ban, zsidóként arra, hogy miniszterelnök legyen? De mára kinyílt a világ. Ki mérte fel azt, hogy az elmúlt másfél évtizedben milyen zseniális intuíciókkal rendelkezõ üzletembereink, szervezõink, pénzügyéreink voltak? Mi mindig a tudósokról és a mûvészekrõl beszélünk, más országokban zseniális iparosokról, üzlethálózat-szervezõkrõl, vállalatalapítókról - pedig elképzelhetõ, hogy manapság nagyon sok okos ember ezeken a területeken próbálja ki magát. Soros György példáját említhetném. Ötven év múlva talán már róluk is úgy fogunk beszélni, mint a kor zsenijeirõl.
MN: Van-e olyan terület, ahol a világ egy új, sajátosan magyar gondolkodásmódot emleget manapság?
PG: Azt gyanítom, ámbár ezt kutatásunk nem vizsgálta, a mai magyar szépirodalom ilyen lehet. Ez egyben a sorozat egyik hiányosságára is felhívja a figyelmet; a mûvészetekkel túl keveset foglalkoztunk, jó lenne folytatni a munkát ebbe az irányba. Feltûnõ azonban, hogy a kortárs magyar irodalom is német közvetítéssel ér el világsikereket, gondoljunk csak Nádasra, Esterházyra vagy Kertészre. A hazai intézményrendszer tehát még mindig képtelen ellátni a recepció szakmai feladatait. Márpedig ez a kreativitás kulcskérdése. Ha egy tervrajzból nem lesz épület, mint mondjuk a Nemzeti Színház esetében, nem válik a kultúra részévé, ha egy filmforgatókönyvbõl nem születik film, nem vitatkozhatunk róla. Vajon létezik-e olyan szakmai közeg, amely nem jelenteti meg a nívótlan publikációkat, ami viszont tényleg jó, megjelenik-e? A válasz kiábrándító. A mûfajt és nem a politikai besorolódást vizsgáló közeg gyengesége a tehetségeket sem inspirálja, hisz azt látják, hogy a vacak éppúgy teret kap, mint õk, minden egyforma. Nincs siker, nincs kudarc. A tehetségtelenek azt látják, hogy egy szinten vannak a zsenikkel, hiszen õket sem ismerik el. Nem létezik tekintélyes magyar elismerési rendszer sem a tudományban, sem a mûvészetekben, minden állami kitüntetésünk átlátszó szelekciós elveken alapul. A meritokrata bírálatot még mindig importálnunk kell: a külföld alkot mérvadó véleményt, nem mi. Ezért is olyan nagy a Nobel-díj tekintélye, és ez történt Kertész Imre esetében is. Ez új korszak, amelyben a magyar alkotások azonnal a világ szín-padán bírálódnak el.
Bugyinszki György
Az Áron Kiadó sorozatának kötetei
Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és a modernitás (szerk. Mester Béla, Perecz László)
A kreativitás mintázatai: Magyar tudósok, magyar intézmények a modernitás kihívásában (szerk. Békés Vera)
Átvilágítás: A magyar színház európai kontextusban (szerk. Imre Zoltán)
Alkotás és befogadás a magyar nyelv 18. század utáni történetében (szerk. Tolcsvai Nagy Gábor)
A honi Kopernikusz-recepciótól a magyar Nobel-díjakig (szerk. Palló Gábor)
Teremtõ befogadás: Összefüggések, tanulságok (szerk. Palló Gábor).
Befogadás és eredetiség a jogban és a jogtudományban: Adalékok a magyarországi jog természetrajzához (szerk. Sajó András)
