Alábbiakban Lánczi András filozófiai érveit igyekszem összefoglalni. Ellentétben azokkal, akik szerint ez perverz ízlésre vall, én Lánczit filozófusként olvasom. Ha tetszik, így még ijesztőbb.
„A kongresszus számomra egy dologról szólt: öt éve folyik egy politika, bizonyos értelemben 25-30 éve van egy politikai erő, amit Fidesznek neveznek, és most jutott el oda, hogy képes a cselekvés, a döntések mögé egy olyan morális alapot húzni, ami nélkül nincs sikeres politika. Minden politikának morálisan meg kell ágyazni, hogy az világos legyen. Hogy melyek a céljai, milyen eszközökkel akarja ezt elérni, és hogy – egyszerűen – mi alapján tesz különbséget jó és rossz között. Ez a kongresszuson több hozzászólásból is nagyon világosan kiderült, beleértve a miniszterelnöknek a majd egyórás beszédét is. Ami szerintem lényegében erről szólt. Ismertette: mik azok a morális alapok, amire a kormányzást felépítették, és amelyekre támaszkodva a jövőben további sikereket lehet elérni. És ezen alapszik Orbán Viktor optimizmusa, hogy »még itt leszünk 30 évig«, én ezt így értelmezem. Persze van egy kis éle a politikai ellenfelek irányában is, miszerint: ne reménykedjetek!, inkább »alkalmazkodjatok«.”
Azt javaslom, hogy vegyük komolyan ezeket a szavakat. Lánczi András képzett filozófus, akinek még mindig van veszítenivalója, ha egyszerűen seggnyalónak adja magát. Ő nem a rendszer apologétája; komolyan veszi, hogy a rendszer filozófiai alapjait teremti meg.
Bár a napi csatározásokban ezek a nüanszok eltűnnek, engedjék meg, hogy kifejtsem mint egykori eszmetörténész, mi áll Lánczi furcsa gondolata mögött, mely szerint éppen most teremti meg a rendszer a maga morális alapjait, és amit korrupciónak nevezünk, ennek része.
Előrebocsátom, hogy egyetértek vele: amit most korrupciónak nevezünk, az Orbán politikája, de a korrupcióval kapcsolatos érvekkel részletesebben a következő írásban foglalkozom.
Orbánnak – a Lánczi-féle eszmekörben – jelentős előnye van velünk szemben: ő az, aki különbséget tesz jó és rossz között.
Műveltebb olvasók azonnal ráismernek ebben Carl Schmitt Politikai teológiájára, amely arra késztette a jogtudóst, hogy felajánlja szolgálatait a náci pártnak. Schmitt opportunista is volt – Lánczi is az –, de filozófiai álláspontjukat ettől függetlenül mélyen átélik. Én elhiszem, hogy Lánczi András nem különösebben cinikus ember, nem spin-doktor, nem Habony Árpád. Lánczi filozófusnak gondolja magát, s bár nem túl eredeti, szakmailag is tökéletesen értelmezhető. Lényegében újramelegít egy hagyományt, amely a weimari liberalizmus katasztrofális bukása nyomán keletkezett, hogy aztán segédkezzen a totalitárius állam kiépítésében.
A Lánczi által megidézett hagyomány a szekularizált katolicizmus (ha valakit érdekel, a spanyol Donoso Cortes az atyja).
Amíg hittünk abban, hogy Isten elválasztja a jót a rossztól, és ezt a tudást ránk hagyta, hogy bölcsen gazdálkodjunk vele, a politikának nem volt különösebb tennivalója a moralitás szférájában. A pápára tartozott.
Az új politikafilozófiai hagyománynak Thomas Hobbes ágyazott meg, aki rosszul tűrte, hogy honfitársai a vallás nevében gyilkolják egymást, s ezért mindenkit és mindent egy teljes hatalmú szuverén alá kívánt rendelni –a saját érdekünkben. Bár lelkünk mélyén lehetnek más értékeink, külső cselekedeteinkben minden pillanatban meg kell felelnünk a szuverén akaratának, mert csak így biztosítható a társadalmi béke, és ezt minden racionális embernek fel kell ismernie.
Carl Schmitt, Hobbes buzgó olvasója az első világháborút követő polgárháborús állapotokra, majd a szükséghelyzet kihirdetésével kapcsolatos németországi bizonytalanságokra adott hasonló választ. (Itt még nem Hitler a főszereplő, hanem a jobb- és baloldali forradalmárok, s velük szemben Friedrich Ebert szociáldemokrata kancellár). A szükséghelyzet – amikor a politikai vezető egyszemélyben dönt jó és rossz elválasztásáról, mivel a demokratikus döntéshozatalt felfüggesztették – megmutatja, vélte Schmitt, hogy a jogállamra alapozott politika mély illúzió rabja. Bármely pillanatban megjelenhet egy olyan társadalmi krízis (lásd Kosellecket idéző írásomat e sorozatban), amely a jogállam felfüggesztését vagy a demokratikus intézmények korlátozását kívánja.
Egy magára valamit is adó konzervatív ugyanakkor mindig elismeri, hogy a politikai filozófia válasz vagy kérdés a korabeli események értelmezéséhez. Itt jutunk el Lánczi igazán gyenge pontjához. Sem Hobbes, sem Schmitt nem kívánta morális alapokhoz kötni a politikát – a politika konkrét helyzetekre adott problémamegoldó válasz. A hobbesi és schmitti politikai filozófia lényege a krízis: a krízisek megoldásának kulcsát látják a diktatúrában. Schmitt eleinte, római mintára, a csak meghatározott időre felhatalmazott diktátor szükségességét hirdette. Hobbes antropológiája volt igen pesszimista – de ezt a pesszimizmust már kevesen osztják.
Orbán, Hobbes szemüvegén át nézve, nem az az ember, aki megold egy krízist, hanem az, aki krízisek sokaságát kreálja, annak érdekében, hogy minél közelebb jusson a Schmitt által elképzelt szuverénhez. Tökéletesen világos, miért következik ebből a szükségállapotra vonatkozó paragrafus módosításának igénye, vagy éppen Orbán retorikája, amelyben a válsággal szemben gyenge Európa visszatérő elem.
Krízis hiányában Orbán csak önjelölt diktátor, megoldandó helyzet nélkül.
Erre a célra tehát – a retorikán túl – Lánczi és mások fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy most az eredeti újraelosztás fázisában vagyunk, így a korábbi jogszabályok és tulajdonviszonyok nem érvényesek. Ez már nagyon ingoványos talaj: nemigen lehet egyszerre elutasítani a kommunista államosításokat és általában a tulajdon és személy ellen intézett gonoszságokat, ha mi magunk is éppen ilyen folyamatot kívánunk elindítani. Csak tippelni tudnék Lánczi válaszára – íme: a kommunisták rossz ügy érdekében államosítottak és újraelosztottak, míg Orbán ezt egy jó ügy érdekében teszi. Mivel azonban jó és rossz megkülönböztetése a mindenkori szuverénre van bízva – betilthatja a tízparancsolatot is –, ez a magyarázat teljesen tautologikus.
Orbán természetesen a „nemzet” fogalmát szokta előhúzni ilyenkor. Jó az, ami nemzetileg jó. Mivel azonban a schmittiánus keretekben nem vitatható meg, hogy jó-e például az a nemzetnek, ha szétrohad az iskolarendszere – tekintve, hogy ezt Orbán dönti el –, ez a magyarázat is tautologikus mindaddig, míg a valóság fel nem lázad, és ki nem fejezi, hogy nem – a szuverén rosszul gondolja, nekik mint nemzetnek más elképzelésük van a nemzet javáról. Egy további írásban ehhez ki kell majd térnem arra, létezik-e – s mennyiben – a nemzet, túl azok összességén, akik egy nyelvet beszélnek, és nagyjából egy hagyományhoz tartoznak.
A hobbes-schmitti hagyomány lényege tehát, hogy nincsenek olyan jogok, intézmények, amelyek a szuverén akaratát korlátozhatják. Parlamentre sincs szükség. Nincs szükség független bíróságokra sem. Semmi nem független az államtól, mert a szuverén akarata mindenhová elér.
A liberális hagyomány lényege, hogy vannak olyan jogok, amelyek segítségével fellázadhatunk, ha a nemzet javát illetően komolyabb kifogásaink vannak az Isten-Király szerepbe helyezett Orbán döntéseivel szemben.
Nem véletlenül mondtam, hogy „segítségével”, nem „nevében”. A liberális jogok, általában a liberális eszmerendszer eszközöket kínál – amelyeket aztán fétisként is kezelhetünk, véleményem szerint helytelenül –, hogy képviselni tudjuk, mit is gondolunk a nemzet javáról, vagy annak valamely ága-bogáról.
Vitatkoznék például Csizmadia Ervin vitaindítójával a liberalizmusról: a liberalizmus nem elsősorban elmélet. A liberalizmus elsősorban gyakorlat – az a gyakorlat, amely a Lánczi-féle hagyománnyal (és ennek autokrata, sztalinista, dél-amerikai vagy hitleri változataival) szemben áll.
A liberalizmus gyakorlata mindössze ennyi: felszólítom a szuverént, hogy vegye a mocskos kezét le rólam, de most rögtön, és figyeljen jól, mielőtt cselekszik. Saját racionális tapasztalatomat ugyanis akkor sem tudja felülírni, ha belekotor a kisvilágomba, az iskolámba. A liberalizmus ennyi: nem lehet rosszul oktatást reformálni, mert az érintettek el fogják mondani, hogy ez bizony rosszul sikerült, vissza a tervezőasztalhoz. Mielőtt valaki azt gondolja, hogy a liberalizmus hagyományának vége, és „tessék alkalmazkodni”, jól teszi, ha eltűnődik az ügyek sokaságán, ahol az istenkirálynak engednie kell.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?
