Hatalmas feltűnést keltett, amikor alig több mint két héttel ezelőtt egy fiatal ellenzéki csoportosulás, a Momentum Mozgalom sikerrel nyújtott be népszavazási kezdeményezést a budapesti olimpia megrendezése kapcsán. Az ellenzéki oldal hangadói szinte kivétel nélkül óvatos vagy kevésbé óvatos optimizmusuknak adtak hangot, és ezt a budapestiek közül is sokan osztják: az aláírásgyűjtés meglepően nagy iramban zajlik. Nem véletlen, hogy a 2014-es összefogás pártjai igyekeznek kivenni a részüket – a maguk bumfordi módján – a népszavazás körüli lelkesedésből.
Az optimizmus korántsem indokolatlan.
Noha az elmúlt több mint hat évben számos új ellenzéki formáció, mozgalom és párt jelent meg a hazai belpolitika színpadán, most úgy fest, hogy a Momentumnak minden esélye megvan rá, hogy ki tudja kerülni azokat a csapdákat, amikbe az elődei beleestek. Az első a civil-, a második az LMP-, a harmadik pedig a Bajnai-csapda.
A civilcsapda az egyes szakpolitikai ágazati problémák, köztük is főként az egészségügy és az oktatás helyzetének megoldására szerveződő mozgalmak sajátja volt az elmúlt években. Kezdetben a Momentumhoz hasonló lelkesedés övezte a HaHát, a Tanítanékot, a fekete ruhás nővér mozgalmat, és több hasonló, eleinte nagy sikerű tüntetéseket szervező formációt. Azonban egyikük se tudta megugrani a „civilség” és a „politikusság” közti, maga húzta határvonalat. Ezek a mozgalmak a hitelességüket a civilségükre, azaz a hivatásos politikával való szembehelyezkedésre építették, ami miatt viszont nem tudták vagy akarták elmagyarázni a támogatóiknak, hogy ha változást akarnak, akkor végül is miért kéne mégis belépniük a pártpolitikai versenybe. Nem is maradt végül számukra politikailag hatásos következő lépés, csak a tüntetések egyre lanyhuló sorozatának szervezése.
A Momentum jól szervezett, egyelőre budapesti központú, de vidékre is terjeszkedő csapata rögtön a megjelenésekor leszögezte, hogy hosszú távú célja a párttá alakulás és a ’18-as választásokon való elindulás. Narratívájuk
a politikai szféra visszafoglalásáról szól:
míg az elődeik azonosították a jelenlegi pártvilágot a „mocskos, korrupt” politikával, és ezzel szemben határozták meg magukat, a Momentum csak a jelenlegi politikai osztállyal helyezkedik szembe. Fő üzenetük, hogy rajtuk, állampolgárokon múlik, hogy megváltozik-e a politikai kultúra romlottsága, vagy sem; ebből az alapállásból pedig egyszerre tudhatják magukénak a civilek hitelességét és tehetik a támogatóik számára világossá a hivatásos politikussá válás erkölcsi kötelességét.
Hasonló attribútumokkal viszont rendelkezett már párt a magyar politikában: az LMP. A Schiffer András vezette formáció a „lehet más a politika” jelszavával az előbb kifejtett narratívára erősen hajazó érveléssel került be 2010-ben a Parlamentbe, majd ezután, a sikeren fölbuzdulva ezt a régiekkel szemben definiált negatív identitást helyezte imázsának középpontjába. Ami viszont 2010-ben a siker alapvető oka volt, az végső soron „egy ügyűvé” redukálta az LMP-t és lekorlátozta a növekedési potenciálját, alig több mint 5%-ot eredményezve a ’14-es választásokon. Ezt jelenti az LMP-csapda.
De most nem a politikai pozíció áll a kommunikáció középpontjában.
A Momentum az olimpia elleni kampányával, illetve annak lendületével hívta föl magára a figyelmet, amit rögtön össze is kötött öt másik területtel: a lakhatással, a megélhetéssel, az oktatással, az egészségüggyel, és a közlekedés, vagyis a vidéki infrastruktúra kérdésével. Ezek így persze elég tág fogalmak, és egyelőre nem is lehet tudni túl sokat a Momentum konkrét szakpolitikai elképzeléseiről. Viszont arról már nyilatkoztak, hogy mik az irányelveik: a szolidaritás, a teljesítményelvűség és az egészséges nemzetkép. Ezekre pedig fölfűzhető egy komplett kormányprogram, illetve egy olyan ellenzéki vízió az országról, amit a saját identitásválságával küzdő „baloldal” évek óta nem tud összehozni. Márpedig a Momentum sikerének a záloga nem a program részletességén múlik, hanem azon, hogy egy átlátható, mert világos elvek mentén szerveződő narratíva keretében tudják bemutatni az – LMP-vel szemben pozitív – elképzeléseiket.
Az utolsó nehézséget a Bajnai-csapda jelenti. Bajnai Gordon komoly politikai megrendelést kapott a választóktól, ami kifejeződött abban a 14%-ban, amit a Medián mért rögtön a ’12. októberi színrelépése után. Bajnai az LMP-hez hasonlóan a „korszakváltás” reményével jelentkezett, sőt neki még a támogatottsága is megvolt hozzá – viszont a választási rendszerre hivatkozva bekerült abba a politikai darálóba, amit „összefogás” néven ismerünk. Nem fenyegeti ugyanez a Momentumot is?
| ||
Bajnai, illetve az Együtt kudarca nem volt eleve elrendeltetett, a hibás döntések eredménye volt. Viszont a momentumosok már világossá is tették, hogy nem akarnak szövetségre lépni az óellenzék pártjaival, és láthatóan – például a nemzettudat hangsúlyozásával, vagy a polgári körök és a Magyar Gárda érdemei elismerésével – nincsenek tekintettel az óellenzék táborának érzékenységeire, a régi idők régi ideológiák kötötte vitáira sem. A Momentum ténylegesen a pártot választani nem tudókra céloz: arra a 39%-ra, akiknek pont ezekből a vitákból lett elegük. Ezzel pedig végre nem a már meglévő táborból akarnak maguknak kihasítani egy szeletet, hanem a tábor növelésére koncentrálnak.
A kérdés rövid távon nem is az, hogy mekkorára tudnak így növekedni, hanem, hogy milyen dinamikusan, és mekkora fölhajtás közepette tudják ezt megtenni. Amennyiben ugyanis komoly potenciált tudnak fölmutatni, akkor kifejthetnek egy olyan gravitációs erőt is, amely az óellenzék enervált pártjainak szavazóit - legalábbis egy részüket - is hozzájuk csábíthatja. Ez lehet a Bajnai-probléma megoldása; az óellenzék láthatóan nem tudja az „összefogást” sikeresen menedzselni. A jelenleg egyetlen potens szereplő Botka által szabott föltételek nagy valószínűséggel nem fognak teljesülni, vagy ha igen, akkor elmarad az ellenzék számára hitelesítő tényezőt, s ezáltal esélyt jelentő előválasztás (amelyet Botka egyébként még 2015-ben támogatott). Így pedig, ha nem képes az óellenzék semmi innovációra, akkor nyitva áll a Momentum előtt a lehetőség, hogy kívülről dominálja le őket, és végül a Jobbikot is megelőzve a legnagyobb ellenzéki párttá váljon.
