- csont -

Már az első ütemeknél eldőlt minden. Ránki Dezső oly sok poézissel, a belső szólamok plaszticitása iránti elkötelezettséggel, a balkéz lopakodóan felfutó menetei iránti oly roppant odaadással indította az op. 27-es Esz-dúr szonátát, hogy a recenzens rögvest érezte, szép esténk lesz október 26-án az MTA zsúfolásig megtelt dísztermében. Köztudott, hogy párjával, az úgynevezett Holdfény szonátával együtt az op. 27. a quasi una fantasia megjelölést viseli. A koncert egész műsorának ez lehetett volna a mottója. Ránki a kevésbé szonátaszerű, a műfaj és a forma kanonizált ismérveit alig figyelembe vevő Beethoven-művekből rakta össze műsorát. Felületesen nézve inkább romantikus, mint klasszikus volt tehát a program, de Ránki a jelentős művészekhez méltóan gondoskodott arról, hogy a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb legyen. Ugyanis a legkevésbé sem romantikusan adta elő ezeket a Beethoven-kor nyelvtana szerint meglehetősen formabontó kompozíciókat. Nem zúgatta össze a pedállal a futamokat, egy pillanatra sem hatott úgy, mint aki holdfényre vetett szemekkel zongorázik. És noha érzelmesen muzsikált, nem vált sohasem érzelgőssé, a látszólagos túláradás mellett folyvást fölmutatta a forma vasfegyelmét.