Koncert: Szonátafantázia (Ránki Dezső Beethoven-estje)

Már az első ütemeknél eldőlt minden. Ránki Dezső oly sok poézissel, a belső szólamok plaszticitása iránti elkötelezettséggel, a balkéz lopakodóan felfutó menetei iránti oly roppant odaadással indította az op. 27-es Esz-dúr szonátát, hogy a recenzens rögvest érezte, szép esténk lesz október 26-án az MTA zsúfolásig megtelt dísztermében. Köztudott, hogy párjával, az úgynevezett Holdfény szonátával együtt az op. 27. a quasi una fantasia megjelölést viseli. A koncert egész műsorának ez lehetett volna a mottója. Ránki a kevésbé szonátaszerű, a műfaj és a forma kanonizált ismérveit alig figyelembe vevő Beethoven-művekből rakta össze műsorát. Felületesen nézve inkább romantikus, mint klasszikus volt tehát a program, de Ránki a jelentős művészekhez méltóan gondoskodott arról, hogy a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb legyen. Ugyanis a legkevésbé sem romantikusan adta elő ezeket a Beethoven-kor nyelvtana szerint meglehetősen formabontó kompozíciókat. Nem zúgatta össze a pedállal a futamokat, egy pillanatra sem hatott úgy, mint aki holdfényre vetett szemekkel zongorázik. És noha érzelmesen muzsikált, nem vált sohasem érzelgőssé, a látszólagos túláradás mellett folyvást fölmutatta a forma vasfegyelmét.

A második számként eljátszott Waldstein szonáta zárótételében tökéletes logikával sorakoztak egymás után a variációk, semmi sem volt "sok", semmi sem lett túlszínezett, mégis mesés színekben pompázott minden. Ránki csodálatos, már-már impresszionista hangköltészetet teremtett a zongorán.

A szünet után került sor az F-dúr szonátára (op. 54.). A recenzens úgy tudja, ezt a furcsa félremekművet, Szvjatoszlav Richter próbálta divatba hozni, mindamellett nem sok sikerrel, továbbra is ritkán játszott darab. Kár. A szinte alattomos tempo di mineutto kezdés után a dübörgő oktávmenetek Beethoven egyik legkülönösebb első tételévé avatják ezt a zenét: se nem scherzo, se nem tánc, előremutatás a kései művek vadul groteszk zenéihez. Ránki egészen bartókosan, megszállott monotóniával viharoztatta elő a tételt, így aztán fölmutatta az összefüggést a pálya zárószakaszával, ez a tétel az Asz-dúr szonáta (op. 110) második tételének démonikus-szarkasztikus fényében nyerte el valódi helyét a beethoveni életműben.

Az este fényponját a zárószámként előadott nagy Asz-dúr szonáta (op. 110) jelentette. Ránki az első tételben a megszokottnál egy picit gyorsabb tempót vett, meggátolva ezzel a romantikus alvajárást. A szonáta interpretációjának próbaköve nyilvánvalóan a hatalmas zárótétel, hiszen csak nagy előadó képes egybefogni az itt egymásnak feszülő roppant ellentéteket, az arioso dolente szívbe markoló panaszát, aztán a fúgát, később a sirató visszatérését, végül pedig megfesteni - a fúgatéma megfordításának földolgozásával - a szonáta végtelenbe futó ívét. Ez a tétel jelentette Ránki programjának végső értelmét, egyben Beethoven művészetének egy lehetséges summáját: a szonátaforma önmagát megszüntetve-megőrizve felbomlik, miközben átalakul kvázi fantáziává.

Nagy koncert volt, azon kevesek egyike, melyek arra biztatnak, hogy ezentúl éljünk egy kicsit összefogottabban.

- csont -