Peer Krisztián

Amagas irodalom persze mindig is kereste a széles olvasóközönség kegyeit, Petőfi, az első megélhetési költő legalább akkora elánnal formálta imidzsét, mint a verseit. És az is vitathatatlan, hogy a kilencvenes évek elejének sztenderd írói szólamánál, hogy tudniillik az irodalom azért veszít a súlyából, mert nincs többé politikai tétje, és a rendszerváltás utáni hatalmi garnitúrák regénypoétikai finomságok iránt tanúsított mélységes közönye lenne okolható a hülye olvasók elhidegüléséért, nos, ennél a gőgös rinyálásnál biztosan jobb stratégia az önostorozás. Csak éppen hamis. A kortárs irodalom nem az a magába forduló, önemésztő lény, aminek egynémely kortárs írók láttatni (és látni?) szeretnék, nem mondott le az általános érvényről és az örök emberiről, nem mondott le az olvasóról, hiszen neki mondja, amit mond; ahhoz képest például, hogy "Azt mondja, aki él" (Kukorelly), az hogy "Talán eltűnök hirtelen" (Attila): magánbeszéd. A magam részéről nem örülök annak, ha a kortárs irodalom (melynek részét képezem) úgy nyeleti le magát, mint valami keserű pirulát, ha kényszeresen hastáncba csomagolja és acidpartyval turbózza fel a felolvasóestet, mint ahogy azt se szeretném, ha a büfézésből beterelnének egy eposz utolsó akkordjaira, pedig én hastáncolni jöttem. Abból, hogy a felolvasások jórészt unalmasak, ami tagadhatatlan, nem az következik, hogy a felolvasás mint műfaj vált unalmassá (meghaladottá), hanem az, hogy unalmasak a felolvasott művek. Arról, hogy az irodalom mit gondol saját közönségéről, mi sem árulkodik jobban, mint hogy mit tekint közönségbarát megnyilvánulásnak. Rendszerint a néhol szellemességbe átcsapó jópofizást.