Kinek kell az irodalom?(Cukor - Revü a Trafóban)

Amagas irodalom persze mindig is kereste a széles olvasóközönség kegyeit, Petőfi, az első megélhetési költő legalább akkora elánnal formálta imidzsét, mint a verseit. És az is vitathatatlan, hogy a kilencvenes évek elejének sztenderd írói szólamánál, hogy tudniillik az irodalom azért veszít a súlyából, mert nincs többé politikai tétje, és a rendszerváltás utáni hatalmi garnitúrák regénypoétikai finomságok iránt tanúsított mélységes közönye lenne okolható a hülye olvasók elhidegüléséért, nos, ennél a gőgös rinyálásnál biztosan jobb stratégia az önostorozás. Csak éppen hamis. A kortárs irodalom nem az a magába forduló, önemésztő lény, aminek egynémely kortárs írók láttatni (és látni?) szeretnék, nem mondott le az általános érvényről és az örök emberiről, nem mondott le az olvasóról, hiszen neki mondja, amit mond; ahhoz képest például, hogy "Azt mondja, aki él" (Kukorelly), az hogy "Talán eltűnök hirtelen" (Attila): magánbeszéd. A magam részéről nem örülök annak, ha a kortárs irodalom (melynek részét képezem) úgy nyeleti le magát, mint valami keserű pirulát, ha kényszeresen hastáncba csomagolja és acidpartyval turbózza fel a felolvasóestet, mint ahogy azt se szeretném, ha a büfézésből beterelnének egy eposz utolsó akkordjaira, pedig én hastáncolni jöttem. Abból, hogy a felolvasások jórészt unalmasak, ami tagadhatatlan, nem az következik, hogy a felolvasás mint műfaj vált unalmassá (meghaladottá), hanem az, hogy unalmasak a felolvasott művek. Arról, hogy az irodalom mit gondol saját közönségéről, mi sem árulkodik jobban, mint hogy mit tekint közönségbarát megnyilvánulásnak. Rendszerint a néhol szellemességbe átcsapó jópofizást.

Spontán rá

térek. Február huszonharmadikán a Trafó zsúfolásig telt befogadókkal. Megannyi VIP-tudatos lény, az emberi kommunikációra kevéssé kiképzett jegyszedőlány fuldokolva ismételgeti: annak, hogy ő az ajtóban áll, egyetlen oka van: jegy nélkül nem szabad beengednie senkit, előjogokra hivatkozni kár, neki mérlegelni sem oka, sem joga nincsen. Viszolyogva figyeljük, hogy e megdönthetetlen érvrendszer birtokosával miképp kelnek birokra egyes, szókincsükkel visszaélő írók. Végül bejutunk a nyugiba, tekintgetünk, köszöngetünk, aztán lebukunk a szemsík alá. Kezdődik. Orsós László Jakab bevezető szavaiból megtudjuk, hogy az est a "Ki a fasznak kell az irodalom?" kérdéskörét járja majd körül, noha az estet reklámozó plakátokról az ominózus szó lemaradt. Az imigyen lefaszozott gyülekezet kitart. Jól teszi. Janikovszky Éva végtelenül aranyosan és részletekbe menően meséli el, hogyan babráltak ki vele a Nők Lapjánál, a beszélgetés végére a konferanszié-beszélgetőtárs görcsös spontaneitása is oldódik. Orsós magára talál, már nem csak arra ügyel, hogy eszébe jusson, mit is kérdezett a próbán, figyelni kezd arra, amit beszélgetőtársa mond, ám nem tolakszik előtérbe, hagyja érvényesülni az alanyt és a további alanyokat, velünk derül furcsaságaikon: "ilyennek is kell lennie". Másfelől az irodalom iránt érdeklődő nagyérdemű számára is kiderül, hogy a kérdés nem úgy hangzik: Ki vagyok én, akinek kell az irodalom, illetve miért kell és mire - inkább azt próbáljuk majd körüljárni (mint cukorfüst a hurkapálcát), hogy miért nem kell igazából senkinek. A kérdésben állítás rejlik. (Kikérjem magamnak? - kérdem magamtól a jótékony sötétben. És kinek a nevében?) A revüből aztán kiderül, miért is nem kell senkinek: mert megmerevedett. Mert nem elég önironikus (dehogynem), mert nem találja az utat a közönséghez (az útnak két vége van). Mert azt sem tudjuk, mi az. Átvezetésként magnóról bejátszott telefontréfák hallhatók: nincs is annál viccesebb, mint amikor a Nyelvtudományi Intézet telefonközpontosa zavarba jön a kérdéstől: Mi az irodalom?, nincs is annál megnyugtatóbb, mint hogy Esterházy nem jön zavarba. Neki tudnia kell. Tudja is: Esterházy felolvasott szövege valóban az est címében feltett kérdésre válaszol, és valóban szórakoztató, öröm lenne hallgatni még vagy másfél órán át. De nem. Folytatódik a divatbemutató: a koszorús költő koszorút, a költőfejedelem koronát egyensúlyoz fején, az első kötetes zaklatott, a kritikus ádáz, a szerkesztő fitymáló. Sztereotípiákat mutatnak be nekünk, és mi nevetünk engedelmesen, pedig: kinek a sztereotípiái ezek, az irodalomé vagy az irodalomról való közhelygyanús gondolkodásé? Vajon azok az írók és olvasók, akikről a reflektorfénybe citált angyali könyvesboltosok anekdotáznak, valóban írnak és olvasnak-e (és mit), vagy csak azt hivatottak illusztrálni, hogy milyen nehéz elviselni az esszéistát a maga pőre valóságában. Jó arcokat jó látni, Kovácsy Tibor érdekes és Filó Vera másképp érdekes arca akkor is szórakoztató lenne, ha "utcai ruhában" uralná a színpadot.

Átlátunk a körítésen

De lehet, hogy csak cukkol a Cukor. A lényeg máshol van. Mondjuk a paródiáit elővezető Király Levente és a megszállott toronyépítő Császár Péter attitűdjének különbözőségében (és ilyenformán a kérdés is átfogalmazódik: Vajon valóban az-e az irodalom, amit annak nevezünk?). Vagy a kakukktojásként színpadra lépő transzvesztita jelenlétében: igen, így definiálja magát újra meg újra az irodalom, így lép át a nem irodalomba (az olvasóba?), így lesz nő a férfiból, mondatokból mondat.

Peer Krisztián