Emeleti Négyperkettõ

A közkeletű vélekedés szerint régen rossz, ha egy írásművet magyarázkodással kell kezdeni - márpedig most éppen valami ilyesmi következik. Jelen sorok írója arra vetemedik, hogy közreadja tapasztalatait egy szégyellni való alaphelyzetből (expressis verbis: alkoholizmusából) való önkéntes meneküléséről. Teszi ezt részben azért, mert elméretesedő ivása okán bő fél év alatt viszonylag magas beosztásokkal, lagymatag káeurópai jóléttel kipárnázott életéből egy olyan léleknyomorító világba csöppent, amelyről a józan többség vajmi keveset tud - talán jutalmul, és netán szerencséjére. Ám a riporter, az írásra szegődött emberfajta bőréből kibújni nem tud. "Írónak lenni nemcsak jogcím, hanem kényszer is, kedvünk ellenére jelentkező belső parancs" - nyilatkozott 1937-ben Karinthy Frigyes, magyarázandó, miért is írt könyvet sikeresen megoperált agytumoráról. Hozzátéve: mellesleg jogcím is akad, hiszen ilyesmi bárkivel megeshet, és ő talán nem tudná megírni, márpedig az ilyesmit valakinek meg kell írnia. Esetünkben is erre esik próbálkozás, inkognitóban persze, mert a nyugdíj (ha lesz...) még messze van. És egyes szám második személyben, mert mint azt az arra tartott szakember olyan okosan elmagyarázta, a nevezetes betegség egyik fő pszichikai tünete az "italozó ént" igazából megvető, gyógyulni vágyó másik belső személyiség folyamatos vitája, amely természetesen tegeződve zajlik. Gyanítható, hogy így már kissé érthetőbb lesz a dolog. Kezdjünk is neki! Emeleti Négyperkettő