A közkeletű vélekedés szerint régen rossz, ha egy írásművet magyarázkodással kell kezdeni - márpedig most éppen valami ilyesmi következik. Jelen sorok írója arra vetemedik, hogy közreadja tapasztalatait egy szégyellni való alaphelyzetből (expressis verbis: alkoholizmusából) való önkéntes meneküléséről. Teszi ezt részben azért, mert elméretesedő ivása okán bő fél év alatt viszonylag magas beosztásokkal, lagymatag káeurópai jóléttel kipárnázott életéből egy olyan léleknyomorító világba csöppent, amelyről a józan többség vajmi keveset tud - talán jutalmul, és netán szerencséjére. Ám a riporter, az írásra szegődött emberfajta bőréből kibújni nem tud. "Írónak lenni nemcsak jogcím, hanem kényszer is, kedvünk ellenére jelentkező belső parancs" - nyilatkozott 1937-ben Karinthy Frigyes, magyarázandó, miért is írt könyvet sikeresen megoperált agytumoráról. Hozzátéve: mellesleg jogcím is akad, hiszen ilyesmi bárkivel megeshet, és ő talán nem tudná megírni, márpedig az ilyesmit valakinek meg kell írnia. Esetünkben is erre esik próbálkozás, inkognitóban persze, mert a nyugdíj (ha lesz...) még messze van. És egyes szám második személyben, mert mint azt az arra tartott szakember olyan okosan elmagyarázta, a nevezetes betegség egyik fő pszichikai tünete az "italozó ént" igazából megvető, gyógyulni vágyó másik belső személyiség folyamatos vitája, amely természetesen tegeződve zajlik. Gyanítható, hogy így már kissé érthetőbb lesz a dolog. Kezdjünk is neki!
Magadnak ágyazol éppen, mikor megcsörren a telefon. Volt kolléga hív - "hallottad?" -, és mondja nagynevű szakmabelink halálhírét. Keményített párna suhogása akad meg, közismert pályatársad szinte napra pontosan egyidős volt veled. Maga is bevallotta, ivott, sokat. Te is ittál, sokat, tehát...
A helyszín nagyon fontos. Kissé tudományoskodva addiktológiának mondod, ha még kevésbé akarod kiteríteni magad, "méregtelenítést" emlegetsz, pedig tudod te is meg úgy általában mindenki: elvonó ez, nem egyéb. Sokak szerint a gyengék menedéke. Olyanoké, akiknek nincs elég saját erejük kimászni abból a nagy rakás katyvaszból, amit maguknak kavartak. Menekülnek. Hiszik, hogy a megoldás ott van, abban az elvileg zárt világban, amit azért mégiscsak "kórháznak" neveznek, és mégsem börtönnek, tehát ide gyógyulni jönnek, nem vezekelni. Pedig - ha például a magad történetéről is lehántod a meddő és teljesen célszerűtlen önsajnálatot - ez utóbbi megközelítés jár közelebb a valósághoz. Legalábbis elvileg, mert a lassan bandukoló hetek kissé más megvilágításba helyezik majd ezt az egészet, de erről talán később ejtsünk szót. Most térjünk vissza az alaphelyzethez: egy vagy a menekülők-vezeklők közül. Nehezen ismered be, de tény, e helyzetedben leginkább az állandó semmittevés okozza a legnagyobb gondot, eleinte leginkább a pszichiátriai-belgyógyászati-addiktológiai épületek övezte kis parkot kerülgeted. A harmadik napon kezded szinte önkéntelenül mérni a dolgot: ha ügyesen haladsz mindig ugyanazon a nyomon, egy keringés pontosan száznyolcvankét lépést tesz ki. Nagyjából száz méter az. A nyárutó lankadt kora estéjén állítod be egyéni napi csúcsodat kétszáznegyvenhat körrel. Magad sem tudod, miért is nem jutsz el a negyedezerig. Talán elgondolkodhattál közben, és az itt nem mindig vezet jóra.
Ráébredtél például, hogy a tisztulás folyamatában nem a pia hiánya a legrosszabb. Az semmi, kibírható, egy idő után fel sem tűnik. Ám a kegyetlenül kontúros felismerés, pontosan hol is vagy, és mit is csinálsz éppen, az borzasztó. Egyszerűen nem érted, hogyan hagyhattad, hogy néhány (jaj, most is ámítod magad, dehogy néhány!) korhely este, néha napokig is eltartó bágyadt bódulat kedvéért tűnjön a semmibe egy mégsem teljesen élhetetlen élet esélye. Hogy az "utolsó időkben" azt kelljen észrevenned, hogy senki nem vesz komolyan. Kialakul rólad a kép, már nincs menekülés. Részeges vagy. Régebbi barátaid válladra teszik a kezüket, úgy kérdezik, miben tudnának segíteni, miközben a tekintetükön látod, magukban már azt számolgatják, hány liter is lehet neked még a kondér.
A döntést akkor hozod meg, amikor az állandó töltés ellen tiltakozó, minden eresztékében tiltakozó szervezeteden magad is észreveszed, mekkora a baj. Hasad, bokád hordószerűre dagad, vizesedsz, elfogy a levegő, a felest az a másik hülye még kívánja benned, de már nem esik jól. Le kéne állni, de magától nem megy. Nagy nehezen mégis rászánod magad, irány tehát az orvos. De ekkor még igazából nem tudod, hova is indulsz.
A nagy hírű oszt. vez. prof. nem sokat lacafacázik, mikor ajtaján óvatosan bedugod a fejed. "Évekig piázott, elitta a máját, a gyomrát, az eszét, most meg idejön, segítsenek, mi?!" Ám valahogy mégis állományba kerülsz, bejáróként kezded, de már az első leletekből kiderül, komoly a baj. A zsigeri gondokról már korábban is tudtál, de hogy milyen közel is liheg mögötted a kaszás, azt azért mégsem sejtetted. Így hát, miközben a belgyógyászaton próbálják a cirrózis (alkoholos kóros májnövekedés) elsődleges tüneteit kezelhető keretek közé szorítani, többször is alapos kioktatásban részesülsz a tüneteid alapján hamarosan várható elhalálozásod pontos mikéntjéről. Az egyetlen talán vigasztaló benne az, hogy viszonylag gyorsnak ígérkezik. Valószínűleg felrobban majd a májad, majd mintegy négyliternyi, állagában túl sok mindenre amúgy sem alkalmas véred az összes létező testnyílásodon néhány perc alatt távozik belőled, mellesleg meglehetősen kellemetlen munkát adva ezzel az utánad takarítani kényszerülőknek. Kellemetlen, de nagy esélye van, hogy mindezt magad is végignézheted, mert az eszméleted csak a legvégén veszíted majd el. Előre írd le, ha akkor lenne valami közölnivalód, beszélni ugyanis - egyszerű fiziológiai okok miatt - gyaníthatóan nem lesz módod.
Minderre legyinthetsz azzal, hogy tégla is eshet a fejedre, de az esélyek azért mégis mások: az nem marad büntetlen, ha valaki - mint például te, illetve, bocs, az a benned tomboló eszetlen hülye másik - módszeresen és nagy mennyiségben mérget visz be a szervezetébe. A statisztika és a sok millió már lezajlott eset mind az imént levezetett végjátékot prognosztizálja. De nem neked - húzod ki mégis magad -, te már itt vagy a jó helyen, gyógyulsz. Nemsokára kimész, rendbe rakod a dolgaid, rendezed adósságaidat, újra becsületes munkába állsz, gyerekeid, rokonaid felnéznek rád, megjártad a hadak útját, de te voltál az erősebb, nem az a benned korhelykedő rohadt piás.
Addig azonban történik még egy s más, megtanulsz pár dolgot, hátrébb vonod az agarakat. Tűröd a vérvételeket, vizsgálatokat, ülsz egyre türelmesebben mindenféle várókban, és tulajdonképpen meg is éri, mert egy idő után jön a hír: nagy valószínűséggel nem vagy egyelőre rákos. Csendesen sóhajtasz, az ellenkező hírekkel szemben a Sátán mégis nyugovóra tér néha.
A környezet végletesen spártai. A heti kötelező nagycsoportos összeülésen (Pszichológus: "Köszöntünk mindenkit szokásos beszélgetésünkön, amely mindenki számára kötelező, itt most mindenki elmondhatja gondjait a többiek előtt, kimenni, cigarettázni, mással foglalkozni nem szabad!") rendszeresen szóba kerül, miért is olyan, amilyen. Az orvosi válasz pedig egyrészt mindig az, hogy ez nem luxusszálló, másrészt jön a viszontkérdés: maguk szerint mi tudunk ezen változtatni?
Tényleg, min is? Azon a bődületes belmagasságaival, rácsos ablakaival, traverzekbe szorított egyetlen teherliftjével, ütött-kopott "társalgóival", drótüveges ajtóival, bezárhatatlan mellékhelyiségeivel legalábbis masszív kolostorszerűséget árasztó építményen, ami komolyabb festést, bármiféle felújítást alighanem tíz éve nem látott? Azon a kórtermen, amelyben minden "magánvilágod" egy vaságy a katonaidődet felidéző kisszékkel, a stokival és a kisbőröndnyi szekrénykével? A gurulós detoxágy-gyal is felszerelt fürdőn-klozeton, amelyben a bevonulás ingatag diszkrécióját mindössze egy forgatható dobozkartonra írt "foglalt" felirat őrzi?
Tényleg ki fog és egyáltalán akar-e változtatni ezen? Gyanítod, egyhamar senki, mert ennek a - ismerd azért mégis be: a lehetőségekhez képest mégis tisztán tartott - nyomorúságnak alighanem még terápiás szerepe is van. Aki ide bejön, az tényleg ne itt akarja jól érezni magát.
Ha ez valóban valamiféle elvárás errefelé, akkor annak tökéletesen megfelelsz. Sok minden eszedbe jut, és ilyenkor egy másik galaxisba kívánkozol. Mész a napi kerengőre, azokra gondolsz, akiket tényleg szeretsz, de ebből az utóbbi időkben nem sokat mutattál meg. Olyan lettél, mint az elszabadult és megállíthatatlan kugligolyó - amerre csak gördültél, dőlt-borult körülötted minden. Magad sem érted, hogyan történhetett meg ez az egész. A pszichológus sem: a szemüvegét dörzsölgeti az intelligenciateszted fölött, túl jól sikerült. "Összeszedett, környezettudata reális" - írja rólad a diagnózist, aztán új próbát ajánl. Több lesz a pont, csóválja a fejét, és nehezen állod meg, hogy ne mosolyogj, amikor felteszi azt a kérdést, amit az elmúlt hetekben-hónapokban már mások is számtalanszor, ezer változatban: "Ember, hogy lehetett ennyire hülye, hogyan jutott ide?" Tényleg. Érdemes is utánanézni.
Az ormótlan helyzetben ugyanis nagyon nem vagy egyedül. A "feszültségoldásként" magadra húzott ittaskodásnak, miként a többi hasonló egyéb bűnös módszernek is, hegynyi irodalma van. A gyakran idézett statisztikák szerint hazánkban a folyamatosan alkoholt, drogot, egyéb kábító hatású anyagot, például gyógyszert rendszeresen fogyasztók száma biztosan meghaladja az egymilliót, ennek nagyjából fele lehet a kimondottan beégett szenvedélybeteg. Akad persze számos egyéb káros, családot-kapcsolatokat-életesélyeket romboló eltévelyedés is, kezdve a mind rohamosabban terjedő szerencsejáték-őrülettől a sebességmámoron át egészen a cigiig, de mi most maradjunk a gyakorlati addiktológia törzsvonalánál. Bár, ha a füstölés szóba került, a már említett prof összegzése szerint csaknem húszéves vezetői múltjában két olyan páciens akadt eddig, akik kifejezetten azért fordultak hozzá, hogy segítsen nekik eldobni a bűzrudat. Igaz, tette hozzá, e szűk betegcsoportban a gyógyulási arány százszázalékos volt. A "fősodorban" ugyanez az arány csak távoli vágyálom. Száz kemény szenvedélybetegből talán ötnek van esélye a teljes szabadulásra, ebből is inkább csak a "tisztán" piásoknak áll a zászló, gyógyult drogos (ezen alighanem felhördülnek néhányan) szinte nincs, a gyógyszeresek többsége pedig már eleve érintett a másik két csoportban - a legrosszabb esetben mind a kettőben.
És akkor még nem szóltunk arról, hogy mindez csak azokra érvényes, akik egyáltalán a gyógyítás látókörébe kerültek, a döntő többség szép csöndesen tolja el a biciklit az örök semmibe. Ritka, nagyon ritka az, akit a családja, saját önereje fordít innen vissza, ennek az esélye az orvosi segítséggel is alig nő. Ha az alkoholra koncentrálunk, az esetek zömében az egyetlen igazi féket a rendszeres gyógyszeres kezelés jelenti. Ez lehet naponta beszedett pirula vagy a bőr alá varrt, folyamatosan kioldó gyógyszer, amely egy évig hatásos. Mindkettő lényege, hogy aki erre a legkevesebb italt is ráengedi, rettenetes rosszullétnek teszi ki magát, percek múlva görcsök lepik meg, rájön a hányás, émelygés, hideg verejték lepi el, a gyengébbje akár bele is halhat. Nem véletlen, hogy a műtéti beavatkozást szerződéskötés előzi meg - védi magát a kórház is. Ám még ez sem tekinthető csodaszernek. Akad, akit ez sem tart vissza, a "fékidőszak" lejártával pedig napról napra nő a visszaesés fenyegetése. A realitásokról pedig korábban esett szó.
Ebben a közegben és hangulatban rovod tehát kis köreidet, közben múlnak a napok és a hetek, okosodsz. Ha nem is gyorsan, de megérted, hogy esetedben a tényleges orvosi segítség csak a közvetlen életveszély elhárítására korlátozódik, az összes további esélyed - vagyis hogy ezen az egészen hogyan jutsz túl, melyik már emlegetett statisztikai csoportban leszel akár csak pár hónap múlva is - a saját kezedben van. A hivatalos magyar addiktológiáéban semmiképpen sem. Az csak tárgy- és keretszerű lehetőség ahhoz, hogy visszaváltozásod fiziológiailag végbemehessen. Gyógyszert adnak, ha kéred, be is zárnak. Rajtad múlik minden. És e ponton érdemes újra végiggondolni, hova is jöttél be hónapokra. Először el sem hiszed a régebbi kezeltek (köztük szép számmal többször is visszajáró vendég) legyintős összegzését, mely szerint itt, e háromszintes épületben a kezeltek legalább kétharmada egyszerűen és pőrén hajléktalan. Isznak is persze, de náluk a gyógyulás reménye mit sem számít, a lényeg az, hogy itt meleg van, adnak enni, lehet fürödni és aludni. Ja, és bár elvileg szigorúan tilos lenne, bőséggel akad mód a tintázásra is. Aki nagyon akar, és pénze is van, szerezhet drogot. A kapukat este bezárják, addig gyakorlatilag szabad a mozgás. A zárt részleg persze kissé más, de oda is önként vonul be a delikvensek többsége, a "szállósok" zöme viszont úgy húz ki a társadalombiztosítás költségén heteket, hónapokat, hogy orvosi kezelésre igazából nincs szüksége. Majdnem leestél a lábadról, amikor egyik, régi bútordarabnak számító szobatársad kerek perec kijelentette: addig van itt, amíg volt felesége be nem fejezi átadott lakásának felújítását, aztán már lesz hova menni, kéri a zárójelentését. Van gyakorlatilag folyamatosan itt élő "házibeteg", aki segédkezik a nővérnek, kávét főz, más a mosnivaló lepedőt gyűjti. Õk olyan mértékben "hospitalizálódtak" már, hogy otthonképük gyakorlatilag itt rögzült, talán még a postacímük is ide szól; a nyugdíjat mindenesetre helyben veszik fel.
Vannak aztán fura szerzetek is, valahol az aktív pszichiátria, a belgyógyászat, az addiktológia és nemritkán a büntetőjog határterületein, akikkel nagyon nehéz mit kezdeni. Például azzal a csaknem harmincéves szipussal, aki már képtelen neveket megjegyezni, éjszaka cigiért keltegeti a fél emeletet, és eladja a pulóveredet - képtelenség rá haragudni, egyszerűen nem tudja, hogy az nem az övé. A másiknak nincs foga, és nem is csináltat. Adják másnak azt a "hitvány bótit". Kézimixerrel kotyvaszt időnként valami rettenetesen büdöset, és megrökönyödve tudod meg, hogy az ugyanaz az ebéd volt, amit te is kaptál, csak az egész egybekeverve, apróra törve, derekasan meghagymázva-erőspistázva, egy dunsztosüvegből kerül bele a kopasz bácsiba. Kedvenced azonban a csillagász a pszichiátriai utókezelőből, akinek ügyeleti idejében megjelent Szűz Mária, és tanácsokat adott neki, mit tegyen a jövőben. Ez persze mindenkivel előfordulhat, de ő a hivatalos naplóba is bejegyezte az eseményt, a jelenés pontos helymeghatározásával, majd magába hirtelenkedett egy nagy palackos Metaxát. (Mikor erről beszélt, mindig hozzátette: a dolgok sorrendjében nem egészen biztos.) A detoxon kezdte, aztán ment néhány kört a kórházon belül. Kedvelték mindenhol, végtelenül kedves fiú, néha megkínált aszalt szilvával, azt imádta. Később jössz rá, hogy a többiek téged is valamiféle csodabogárnak tartanak, hiszen időnként jegyzetelgetsz, folyton a parkocskát kerülgeted, és napjában többször is zuhanyozol. Megvannak tehát neked is a heppjeid, de pont azokkal illesz bele igazán ebbe a miliőbe.
Nem tudod hova tenni magadban az orvosokat. A professzort öt hónap alatt alig látod, legnehezebb gyürkőzésed vele - ragaszkodsz hozzá, hogy varrják be azt a bizonyos gyógyszert - talán három percig sem tart. Egyszer bejött a nagycsoportra, és a némi kínos feszengés után elhangzó kérdésre így válaszolt: mi nem tudunk magán segíteni. Aztán elmondta, igazából miért is nem, mit csinál az addiktológia, és tulajdonképpen te is akkor értettél meg sok mindent. A kezelőorvosok ahányan vannak, annyifélék. A tiéd például egy kedves bohém, ha ideje van, kvaterkázós beszélgetésre kapható, összetegeződtök, és végül már szinte magadnak is kínos a bosszankodás, ha véletlenül megint elfelejtett téged kiírni a megbeszélt vérvizsgálatra. Szakmailag kiváló, mondja róla mindenki, de sok a gondja. A többiekkel viziteken, ügyeleti időben kért kilépők aláírásakor támad olykor futó kapcsolatod - ritkán kedvesek. Az egyik fiatal srácról úgy tudtad meg, kicsoda, hogy a folyosón utánaszóltak, és az éppen ott tébláboló sokféle laza alak közül egy visszafordult; az volt a doktor úr. Ma is szégyelled, hogy igazából felvételre váró drogosnak gondoltad akkor őt. Az egyik főorvos asszony viszont egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ő kicsoda itt. Ha végigmegy a folyosón, elhalkul a beszélgetés, tekintetében ott lebeg az "azonnali eltávolítás" nagyon is gyakorlati lehetősége. Utólag tudod meg, hogy "odakint" egészen más, de itt bent sok mindent megélt már. A fiatal rezidens doktornő bármelyik szépségmagazinban címoldalas lehetne, kedves, aranyos, de ahogy megjelenik a folyosón a szondával, egy pillanatra belengi őt is a jövő: nemsokára mögötte is jeges csend marad. Ez ugyanis az addiktológia, emlékezteted magad folyton, ha ilyesmin néha elmorfondírozol.
Aztán egyszer csak eljön a nap, mikor alkalmasnak találnak az ominózus gyógyszer beültetésére. Időnként meginogsz, talán már nem is kéne, de aztán mégis győz az óvatosság: magadról régen tudod már, hogy neked kevés pia nincs (esetleg: nem volt), ha nekifognál, kezdődne elölről az egész. Márpedig azt nagyon nem akarod. Ebből az egészből nagyon elég volt. Hallgatni a többiek állandó szövegét, "én azért jöttem, hogy gyógyuljak", bla-bla-bla, miközben minden úgy van, ahogy van, zugpiálással, felestarhálással, cigikunyerával. Mikor varratokkal, ragasztással az ülepeden, fiatalosra karcsúsodva elindulsz kifelé a kapun, azon gondolkodsz, te most igazából mi lettél. Gyógyult? Tünetmentes? Potenciális visszaeső? E ponton megtorpansz, szinte tudattalanul indulsz el visszafelé, és amúgy szatyrosan-táskásan lenyomod még egyszer azt a bizonyos kört. Száznyolcvanöt lépésre jön ki. Valami azért változott tehát. A többit majd meglátod. Húzás hazafelé.
