Szilágyi Ákos

Magamon érzem Hankiss Elemér gunyorosan szemrehányó tekintetét: „Ákos, Ákos, hát hogyan beszélhetsz valakiről a távollétében, a háta mögött? Anélkül, hogy visszaszólhatna, félbeszakíthatna, ellenkezhetne vagy tiltakozhatna, amikor azonosítod őt, besorolod, elmondod ennek-annak, fogalmi meghatározások satupofái közé szorítod életét és személyiségét? Hát ilyen nincs!” Valóban nincs. Az van, hogy ilyen nincs, mert nem tud lenni. A halál mit sem változtat a lényegen (Elemér itt majdnem ingerülten közbevág: „de mi a lényeg?”) – mármint azon, hogy véget nem érő, semmiféle külső kényszer, még a halál által sem elvágható beszélgetésben vagyunk mindenkivel, akit szeretünk, kiváltképp azokkal, akiktől a halál áthidalhatatlan távolsága választ el minket.

Most, hogy a rendszerváltás labirintusából húsz év tekergés után Magyarország is kijutott végre a napvilágra, és megpillantotta az irányított demokrácia vakító távlatait, nem árt, ha vigyázó tekintetünket megint egyszer az európai kontinens hatalmas, mélyen Ázsiába nyúló keleti felére, Oroszországra vetjük. Mert bármekkora lesz is a különbség a demokrácia államosításának konkrét orosz és magyar útja, az irányított demokrácia militokratikus és pártokratikus modellje között, a politikai fogantatás és az új rendszer jellegadó vonásai tekintetében legalább akkora közöttük a hasonlóság is. Mindazonáltal - elismerve persze a rendszerteremtésben Vlagyimir Putyin előfutár szerepét - az orosz modell szolgalelkű másolásáról, holmi "hungaroputyinizmusról" korai lenne még beszélni.

a gyakorlatban, az mostantól derül ki. Hét évtized után elvesztette