Most, hogy a rendszerváltás labirintusából húsz év tekergés után Magyarország is kijutott végre a napvilágra, és megpillantotta az irányított demokrácia vakító távlatait, nem árt, ha vigyázó tekintetünket megint egyszer az európai kontinens hatalmas, mélyen Ázsiába nyúló keleti felére, Oroszországra vetjük. Mert bármekkora lesz is a különbség a demokrácia államosításának konkrét orosz és magyar útja, az irányított demokrácia militokratikus és pártokratikus modellje között, a politikai fogantatás és az új rendszer jellegadó vonásai tekintetében legalább akkora közöttük a hasonlóság is. Mindazonáltal - elismerve persze a rendszerteremtésben Vlagyimir Putyin előfutár szerepét - az orosz modell szolgalelkű másolásáról, holmi "hungaroputyinizmusról" korai lenne még beszélni.
Irányított és túlirányított demokrácia
A demokrácia olyan irányítási és igazgatási rendszer, amelyben és amellyel egy politikai közösség igazgatja ügyeit és irányítja sorsát, de amelyet - lényegének felszámolása nélkül - nem irányíthat semmiféle, magát a rendszeren kívülre helyező vagy a rendszer fölé toló politikai erő. Bármekkora többséget szerezzen is a törvényesen lebonyolított, polgári értelemben szabad választásokon egy politikai szereplő (egy parlamenti párt vagy egy köztársasági elnök), ez még nem helyezi őt a többi politikai szereplő, a már kialakult demokratikus instanciák, autonóm szervezetek, független hatalmi intézmények, maga a demokratikus rendszer fölé. A demokratikus választásokon sok minden képezheti választás tárgyát, csak maga a demokrácia nem. Elképzelhető persze, hogy demokratikus választás eredményeként olyan párt vagy olyan politikai vezető kerül hatalomra, amely vagy aki rövid úton felszámolja a demokráciát (és mellékes, hogy ezt az "igazi demokrácia" eljövetelének, "forradalomnak", a "törvény diktatúrájának", "közvetlen demokráciának" vagy a "nemzeti összefogás rendszerének" nevezi). De ez akkor sem a demokrácia, hanem a demokrácia megszüntetőinek, nem a választóknak, hanem a választási eredmény értelmezőinek és a demokratikus rendszer ellen fordítóinak műve lesz. A felelősséget azért, amit tesznek, nem varrhatják sem a választók, sem a demokrácia nyakába.
Az "irányított demokrácia" (upravljajemaja demokratyija, managed democracy) szóösszetétel tehát oximoronként hat. Olyan típusú "irányítottságra" utal, amely a demokrácia részleges, fokozatos felszámolásának felel meg. Irányított demokrácia akkor jön létre, ha valamilyen vélt, sugallt vagy szántszándékkal előidézett válsághelyzetben (arra hivatkozva) a demokratikus rendszer egyik hatalomért versengő szereplője a többi szereplő fölé és egyben a rendszeren kívül helyezve magát, a "demokrácia szanálójaként", a "nemzet megmentőjeként" lép fel, s bevonul az állam "idegenektől" vagy "méltatlanoktól" "megszállt földjére", hogy "felszabadítsa", megtisztítsa a jött-ment pártoktól, korrupt oligarcháktól, elvetemült bankároktól, élősködő multiktól.
Az "irányított demokrácia" ennyiben mindig egyetlen személy - a történelmi végóra zűrzavarában fellépő küldetéses személy - demokráciája, szabadsága és szuverenitása, amely ennek megfelelően épül fel és működik. Ebben a rendszerben a demokratikus döntéshozatal egész folyamatát, összes intézményét, az egyes hatalmi ágakat, a pártokat, a helyi hatalom képviselőit, még a nyilvánosságot is egy olyan legfelső szintről irányítják, amely kívül van a demokratikus rendszeren, mintegy kívülről fogja át. Ebben az értelemben az ilyen politikai berendezkedést akár felülirányított demokráciának is nevezhetnénk.
De nemcsak arról van szó, hogy a politikai döntéseket egy olyan szinten hozzák meg, amely nincsen benne a procedurális demokrácia ellenőrzési-visszacsatolási rendszerében, hanem arról is, hogy ez az irányítási struktúra a demokratikus akaratképzés minden szintjén - régióktól a pártrendszerig, parlamenttől az ügyészségig - létrehozza a maga közvetítéseit, beékelődik mintegy a demokrácia addig intézményesült döntési-hatalmi szintjeibe.
A demokratikus procedúrákat és döntéseket kívülről - saját belátása és szükséglete szerint - felülíró csúcshatalom Oroszországban a föderatív állam központi hatalma. A Putyinban megszemélyesült, előbb elnöki, majd kormányfői hatalom minden szinten létrehozza a maga közvetítéseit, és így - paradox módon - a kívülről irányítottság a csúcshatalom új, olykor intézményesen is kiépített áttételein, hajtószíjain keresztül beépül a rendszerbe. A csúcshatalom saját ágensein, kinevezettjein, kedvezményezettjein és különféle intézménypótlékain keresztül behatol az egyes hatalmi ágakba, belülről ellenőrzi az összes lényeges hatalmi szintet és színteret, anélkül, hogy formálisan is megszüntetné őket. És miközben minden szinten szinte minden döntési kompetenciát közvetlenül magához von, a felelősséget cselesen meghagyja azoknak, akiktől a döntési kompetenciákat elvonta, olyannyira, hogy a nyilvánosság előtt rendezett színjátékokban ő maga kéri rajtuk számon saját rossz vagy későn meghozott, főként pedig meg nem hozott döntéseinek olykor súlyos következményeit.
Az irányított demokrácia zárt, de nem statikus rendszer. Belső dinamikáját a fokozódás adja. A problémákra, amiket ő maga idéz elő a rendszer végletes centralizációjával és a demokratikus visszacsatolás mechanizmusainak kikapcsolásával, egyetlen orvosságot ismer: az irányítottság fokozását. Különösen jól látható ez ma Oroszországban, ahol az irányított demokrácia eljutott végső stádiumába, amelyet legújabban már így is neveznek: túlirányított demokrácia (szverhupravljajemaja demokratyija, overmanaged democracy). A szóösszetétel egyrészt az irányítottság fokára, másrészt az irányítottság jellegére és módjára értendő. A túlirányított demokrácia fogalma - írja Nyikolaj Petrov orosz politológus, akitől az elnevezés származik - nem a rendszer demokratikus alapjaira, hanem inkább demokratikus genezisére utal, amennyiben a mai orosz rendszer a jelcini protodemokráciából jóval 1999 előtt kialakult irányított demokrácia továbbfejlődése, legfelső foka és egyben utolsó fejlődési fázisa. Utolsó, amennyiben itt dől el, hogy ez az átmeneti rendszer nyílt autoritarizmusba fordul-e át, avagy fokozatosan visszatér a demokratikus kezdetekhez. Petrov ma - a túlirányított demokrácia erőforrásainak részleges kimerülése, a rendszer ésszerűtlensége, hatékonyságának hiánya, megmutatkozó instabilitása miatt - ez utóbbira, tehát a demokráciához való visszatérésre lát nagyobb esélyt.
De egyelőre lássuk e szép, új rendszer néhány jellegadó vonását.
A végrehajtó hatalom parancsuralma
A legmeghatározóbb vonás a végrehajtó hatalom expanziója: rátelepedése minden lehetséges módon a többi hatalmi ágra. Jelentheti ez az egyes intézmények megszállását, informális befolyásolását és formális ellenőrzését; a hatalmi kulcspozíciók saját bizalmi emberekkel való betöltését vagy új közvetítő intézmények beékelését a létező intézményrendszerbe, hogy a független intézményeket így fűzzék föl a végrehajtó hatalom hajtószíjára. A végrehajtó hatalom "kiágyazódása" a demokratikus hatalmi rendszerből a többi hatalmi ágat remegő és engedelmes nyulacskává változtatja, mely megbűvölve indul el az óriáskígyóvá nőtt végrehajtó hatalom tátott szája felé. Minden intézmény, minden hatalmi ág tényleges vagy potenciális eszközzé válik a végrehajtó hatalom kezében - parlament, alkotmánybíróság, köztársasági elnöki hivatal, választási bizottság, nemzetbiztonsági hivatal, adóhivatal, főügyészség, médiumok -, ha pedig itt-ott megmakacsolja magát valaki, és ellenáll vagy fellázad, előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését a formálisan független, ténylegesen a végrehajtó hatalom eszközeként működő igazságszolgáltatástól. Az eszközzé degradált intézmények, szervezetek, médiumok között csak súlyuk, fontosságuk és a végrehajtó hatalomhoz való távolságuk szempontjából van különbség. Hogy az irányításnak melyik hatalmi ág vagy hatalmi tényező lesz a legfőbb eszköze - Oroszországban például az úgynevezett erőhatalmi szervezetek, ezen belül főleg a biztonsági szolgálatok, Magyarországon most főleg a pártok fölötti párt -, az hagyományok, politikai kultúra és konkrét körülmények függvénye. Mindenesetre ebben mutatkozik ez idő szerint a legnagyobb különbség az irányított demokrácia teljesen kiépült militokratikus (orosz) és kiépülőfélben levő pártokratikus (magyar) modellje között.
Militokrácia és pártokrácia
Az irányított demokráciában a kormánynak van parlamentje, nem a parlamentnek kormánya. Sőt, a végrehajtó hatalomnak van alkotmánybírósága, köztársasági elnöke, közszolgálati médiája, ahogyan a pártvezérnek van pártja. Ha pedig nincs, akkor - szükség szerint - bármikor csinálhat egyet magának, ahogyan Putyin tette Oroszországban, amikor az elnöki székből átült a kormányfőibe, és a már militokratikusan - a nemzetbiztonsági szolgálatok és a hadsereg kádereivel - megszilárdított hatalom birtokában a parlamentet politikailag is kénytelen volt irányítása alá vonni. Az orosz militokrácia ettől azonban még nem vált pártokráciává. A Jegyinaja Rossziját (Egységes Oroszország) már jóval azelőtt a "Hatalom Pártjának" (Partyija Vlasztyi) nevezték, hogy Putyin az élére állt. A többi párt pedig e nagy Hatalom Párt körül kering, ha pedig kiszakad a vonzásköréből, hamar kirepül a politikai űrbe.
A pártok Oroszországban egyetlen időszakban sem tettek szert akkora presztízsre, olyan népszerűségre, mint akármelyik elnök vagy akár elnökjelölt. Eredendően gyöngék voltak, és az adott körülmények között nem is erősödhettek meg. Ezzel szemben Magyarországon a pártok eredetileg erősebbek voltak minden politikai vezetőjüknél, de a társadalmi igények és érdekek világától való elszakadásuk, belterjességük, korrupciós üzelmeik következtében húsz év alatt leküzdötték magukat a hiteltelenségnek és népszerűtlenségnek arra a szintjére, amelyen Oroszországban mindig is álltak. Az így előállt politikai vákuumot most már itt is egy pártok fölötti párt, egy több mint párt - "hatalompárt" - tölthette be, méghozzá létrehozóján és jogos tulajdonosán, a karizmatikus vezéren keresztül. A pártokrácia mindig egypárti uralom, és az egypárt uralma mindig személyi uralom is.
A parlament most már nem meddő pártpolitikai vitákra, nem a végrehajtó hatalom ellenőrzésére, kordában tartására való, hanem arra, hogy egyfelől a demokrácia legszebb ékessége, másfelől pedig a végrehajtó hatalom hűséges pecsétőre legyen, amely mindenre, amit a végrehajtó hatalom akar, ráüti a törvényhozás kétharmados bélyegét. Az irányított demokráciában a hatalom gyakorlatilag és elméletileg, azaz ideológiailag is igazoltan leválthatatlan hatalom. A pártokat leváltják, de ki merészelné leváltani a nemzetet? Ki merészelné leváltani a nemzeti összefogás rendszerét?
Az irányított demokráciában a demokrácia politikai stabilitását veszélyeztető súlyos kihívássá válik minden - végsőleg - előreláthatatlan kimenetelű választás, amely a hatalomvesztés kockázatának teszi ki a rendet helyreállító és szavatoló uralmi elitet, megkérdőjelezi a legjobbak és legelhivatottabbak, a demokrácia megmentésén munkálkodók uralmát. A választásokat nem lehet többé a véletlenre bízni: irányítani kell őket. Nem megengedhető, hogy a választások kimenetelét az oligarchák pénze és médiája vagy a szegény, megtéveszthető emberek ostobasága döntse el, a választások helyes kimeneteléről most már magának a demokrácia mellett pártot ütő államnak kell gondoskodnia a demokráciafolyamat biztos kezű irányításával, a választás állami programozásával. Így hát, átmenetileg vagy egyszer s mindenkorra, legalábbis Oroszországban, a demokrácia olyan berendezkedést követel meg, ahol a szabadság kártyajátékában minden lap az állam kezében van, a jóknak oszt lapot, a nem jóknak pedig nem. A kormányzati ciklusokat és a parlamenti váltógazdaságot korszakot alkotó hegemónia váltja fel. Hiszen nem egyik párt győzött, hanem maga a nemzet. A győztes párt ennek a nemzetnek az eszköze csupán, a nemzet akaratának végrehajtója.
Hogyan csinálta Putyin?
Oroszország föderáció, ahol a föderatív központ korábbi gyöngesége, belső megosztottsága a föderációt alkotó régiók szuverenizálódását, oligarchizálódását, az állam szétesését vonta maga után. Ezért kezdte Putyin alig öt hónappal elnökké választása után a "hatalmi vertikum helyreállítását" a régiókban. "Föderatív körzetek" néven 7 új adminisztratív-territoriális egységben fogta össze a föderáció 89 régióját (közöttük 21 köztársasággal), amelyek élére az elnök által kinevezett ún. teljes jogú elnöki meghatalmazottak, javarészt ex-KGB-sek és exkatonatisztek kerültek. Megszűnt a kormányzók közvetlen regionális választása is, ettől kezdve a helyi parlament ajánlására az elnök nevezi ki vagy menti fel őket. Ezzel megsemmisültek azok a Jelcin elnöksége időszakában létrejött régióközi, tehát horizontális kapcsolatok, szerveződések is, amelyek keretet biztosítottak a régiók kormányzóinak az összefogására, szövetkezésére, együttes fellépésére és ezáltal a régiók önállóságának növelésére. Míg a végrehajtó hatalom (rendőrség, ügyészség stb.) a régiók többségében egészen 2000-ig a helyi hatalom, konkrétan a kormányzók kezében volt, a föderatív szolgálatok fölötti ellenőrzés és rendelkezés joga ekkor a regionális szintről visszakerült a föderatív központi államhoz, ami biztosította, hogy a központ büntető vagy fegyelmező szankcióit az ország egész területén végrehajtsák.
Hasonlóképpen vették el a régióktól a választások irányításának eszközeit a választási bizottságok működésének központosításával. Ez a nevezetes 1997-es szövetségi törvénnyel vette kezdetét, amely a választási bizottságok felülről lefelé kiépített, centralizált jogi-szervezeti mechanizmusára bízta a választási procedúrák szabályozását - ez addig a régiók hatásköre volt. A Központi Választási Bizottságot ruházták fel azzal a joggal, hogy a törvény alkalmazását előírja, illetve értelmezze a régiók számára. A KVB pár év leforgása alatt nemcsak önálló hatalmi tényezővé nőtte ki magát, de valóságos választásügyi minisztériummá alakult át; ma már a föderatív központi állam végrehajtó hatalmától, közelebbről az Elnöki Hivataltól függ. Addig is irányították a választásokat, csak különféle oligarchikus, kleptokratikus, kriminális központi és helyi klánok magánérdeke szerint. Ezt a szerepet a központi állam vette át ezen a területen is, hogy most már a "közjó" érdekében irányítsa a választásokat, a saját egysége és a demokrácia stabilitása érdekében befolyásolja a választások kimenetelét.
A 2000-ben született Törvény a politikai pártokról jelentősen csökkentette a politikai piac szereplőinek számát. Ettől kezdve csak akkor vettek fel egy politikai pártot a választási listára, ha legalább 10 ezer igazolt tagja volt. 2004-ben ezt a minimális taglétszámot 50 ezerre növelték: ha egy párt nem tudott felmutatni ennyi igazolt párttagot, nem indulhatott a választásokon. A parlamenti küszöböt 7 százalékra emelték, a választási blokkok létrehozását pedig oly mértékben nehezítették meg, ami szinte fölért a megtiltásukkal. Kezdetét vehette a hatalom föderatív tömegpártjának a megteremtése, aminek csupán néhány közepes nagyságú és az elnöki hatalom iránt teljesen lojális ellenfele maradt, az igazi ellenfelek marginalizálódtak.
Si duo faciunt idem, non est idem
Oroszországban, a 90-es években valóban káosz felé sodródó jelcini irányított demokrácia etatista beszűkítése 2000-től kezdődően belső rendszerváltás jellegét öltötte, és mindmáig jelentős társadalmi elfogadottságot élvez. Az illiberális orosz rendszerváltás véghezviteléhez, az irányított demokrácia új rendszerének megalapozásához azonban önmagában nem lett volna elegendő sem az oligarchikus-liberális orosz rendszerváltás csalódottainak, veszteseinek - az állam mindenféle gondoskodása és védelme nélkül maradt, magukra hagyott és magukról gondoskodni képtelen, rohamosan elszegényedő orosz tömegeknek - az elégedetlensége, érzületi lázadása, sem pedig az, hogy az 1998-as államcsőd után megerősödött és színre lépett az illiberális fordulat végrehajtására kész etatista-militokratikus és reformista-neoliberális erők politikai blokkja.
Az illiberális rendszerváltás korszakalkotó győzelméhez még valami kellett: Oroszország mérhetetlen erőforrásai, mindenekelőtt kőolaj- és földgázkészletei. Ez képezte a szétesőben lévő orosz állam "összegyűjtésének" anyagi alapját, ebből sikerült biztonsági tartalékokat képezni, és - nem utolsósorban - ebből fedezték a szociális, oktatási, egészségügyi infrastrukturális kiadásokat, és persze azokat a kiadásokat, amelyek az állam 1991 és 1999 között elveszített legitim erőszak-monopóliumának helyreállításához kellettek.
Magyarország ezzel szemben - legalábbis ez idő szerint - semmiféle olyan rejtett erőforrással, vastartalékkal nem rendelkezik (az úgynevezett "emberi tartalékot", a tehetséget, szorgalmat, innovációs képességet, a bizalmi tőkét is beleértve), ami elégséges vagy alkalmas volna egy illiberális rendszerváltás "megfinanszírozásához", egy ilyen rendszer stabil gazdasági-társadalmi alapjainak megteremtéséhez. Azok a politikai feltételek (nagyarányú választási győzelem, a liberális demokrácia "rendetlenségével", a válságba került globálkapitalizmus gazdasági rendjével való általános elégedetlenség, az illiberális váltással szembeni társadalmi ellenállás meggyengülése, a politikai ellenfelek elerőtlenedése), amelyek ma adottak, holnapra már nem lesznek azok, úgyhogy önmagukban aligha elégségesek egy ilyen horderejű váltás lebonyolításához, és ahhoz, hogy új, stabil rendszer alapját képezzék. Márpedig ha a magyar irányított demokrácia megálmodói nem rendelkeznek sem belső, sem külső többletforrásokkal, akkor csakis a politikai és ideológiai "ráfordítás" fokozásával - mindenekelőtt az ideológia gőzével hajtott államgépezet végrehajtási-intézkedési sebességének fokozásával - remélhetik a rendszert átalakítani és működtetni: szimbolikus politizálással, ideológiával, látványossággal, megfélemlítéssel, burkolt és nyílt erőszakkal, az önérvényesítő képességgel rendelkező nagy érdekcsoportokra gyakorolt politikai és anyagi nyomással, az érdekkonfliktusok korporatív mederbe terelésével. Ám ha a politikai centrum most mérsékelten populista, választási győzelmüket és hatalomra kerülésüket szavakban forradalomnak és új rendszeralapításnak nyilvánító erői - más választásuk nem lévén, vagy önként, kéjjel - erre az útra lépnek, akkor ez a demokrácia olyan fokú szűkítéséhez fog vezetni, amelyhez képest Oroszország hamarosan az irányított demokrácia legvidámabb barakkjának tűnhet fel.
Ha viszont okkal és joggal viszszariadnak attól, hogy rálépjenek erre az útra, esetleg külső erők vagy a belső erőviszonyok alakulása késlelteti vagy megakadályozza őket ebben, akkor - a még javában tartó gazdasági világválság közepette, a külső és belső eladósodottság és a teljesíthetetlen választási ígéretek együttes szorításában - könnyen elsöpörhetik őket ugyanannak a centrumnak a szélsőségesei, akik viszont már nemcsak a liberális demokrácia beszűkítését tervezik, de magának a demokratikus rendszernek a megdöntését, és totalitárius diktatúrával való felváltását is.
Si duo faciunt idem, non est idem. Ha ketten csinálják ugyanazt, akkor az már nem ugyanaz. A hasonlóságokat az oroszországi és magyarországi belső rendszerváltás között talán az fokozza ma, hogy mindkét ország válaszúthoz érkezett: de míg Magyarország éppen átlépte csak az irányított demokrácia küszöbét, és egy sehová nem vezető út elején áll, Oroszország ennek a sehová sem vezető útnak a végéhez közeledik, és egyre lázasabban keresi a visszaút lehetőségét az irányított demokráciából a közönséges demokráciába. Nagy kérdés, megtalálhatja-e még? A hatalmat tíz éve kezében tartó új politikai osztály előtt mindenesetre egyre világosabb, hogy ha nem találja meg a kiutat a társadalmi és gazdasági modernizációt ellehetetlenítő jelenlegi rendszerből, akkor a túlirányított demokráciát vagy a gazdasági válság nyeli el, vagy a nyílt diktatúra.
(Az írás hosszabb változata a 2000 c. folyóirat augusztusi számában jelenik meg.)
