Véget nem érő beszélgetés – Hankiss Elemér (1928–2015)

Magamon érzem Hankiss Elemér gunyorosan szemrehányó tekintetét: „Ákos, Ákos, hát hogyan beszélhetsz valakiről a távollétében, a háta mögött? Anélkül, hogy visszaszólhatna, félbeszakíthatna, ellenkezhetne vagy tiltakozhatna, amikor azonosítod őt, besorolod, elmondod ennek-annak, fogalmi meghatározások satupofái közé szorítod életét és személyiségét? Hát ilyen nincs!” Valóban nincs. Az van, hogy ilyen nincs, mert nem tud lenni. A halál mit sem változtat a lényegen (Elemér itt majdnem ingerülten közbevág: „de mi a lényeg?”) – mármint azon, hogy véget nem érő, semmiféle külső kényszer, még a halál által sem elvágható beszélgetésben vagyunk mindenkivel, akit szeretünk, kiváltképp azokkal, akiktől a halál áthidalhatatlan távolsága választ el minket.

A véletlen úgy hozta, hogy tavaly szinte egész évben beszédhelyzetben voltam Hankiss Elemérrel. Főleg ő beszélt velem, illetve velünk, amikor kezdeményezésére − a Korridor kutatócsoport égisze alatt − közeli barátai (Csányi Vilmos, Gombár Csaba, Kende Péter, Lengyel László, Romsics Ignác, Standeisky Éva, Várhegyi Éva) egy beszélgetőkört nyitottunk, ahol Elemér játékmesteri irányításával ülésről ülésre mindenkit egyfajta egziszten­ciális számvetésre késztettünk (végül magát a játékmestert is). A beszélgetéseket rögzítettük, azzal a feltett szándékkal, hogy könyvet csinálunk belőlük. Nem tudhattuk, hogy ez az élet személyes értelméről, sorsról, végső kérdésekről szóló beszélgetéssorozat lesz a „Nincsből a Van fele” tartó Hankiss Elemér utolsó megvalósult vállalkozása és egyben utolsó könyve is, melynek közeli megjelenését ő már nem érheti meg, mert − ahogy a régiek mondták − előrement.

A beszéd, a beszéltetés, a beszélgetés nem alkalmi műfaj, hanem lételem volt Hankiss Elemér számára. Országos ismertsége és közkedveltsége is abból a különleges képességéből fakadt, hogy szóval tudott tartani bárkit − takarítónőtől az igazoltató rendőrig, egyetemi professzortól a politikai közszereplőkig. Időnként szóval tartotta az egész országot. Például amikor tévéelnökként 1992–1993-ban estéről estére egy országgal beszélgetett annak a politikai háborúnak az állásáról, amely a hatalomtól független tájékoztatás hívei és a médiát maga alá gyűrni szándékozó kormány között robbant ki nem sokkal Hankiss elnöki kinevezése után. Egy egész ország egyenes adásban láthatta, hogyan alakítja át Hankiss Elemér − szókratészi iróniával, hol a naivitásából kizökkenthetetlen csodálkozó kisgyermeket, hol a csetlő-botló Auguszt bohócot játszva − a hatalom számonkérő székét egyfajta civil beszélgetőkörré, ahol a törtető hatalom szólama totális erkölcsi vereséget szenved. Az általa elképzelt és elindított mozgalmak is − Találjuk ki Magyarországot! Találjuk ki Közép-Európát! − eredetileg országos beszélgetőkörök kialakítására ösztönöztek.

 

Fotó: MTI

Hankiss sohasem politikusként, nem is az észt osztó tudós tekin­télyi vértezetében vagy ügyeletes megmondó emberként beszélt, hanem hangsúlyozottan egyes emberként, hatalom nélküli civilként, mindenféle heroizmus nélkül, a rettenthetetlenség gyermekded bájával mutatva példát a civil kurázsira. Olyan emberként, aki nem tudja, hanem keresi az igazságot, nem megmondja, hanem kérdezi, mi a teendő, és ha valamire tanítja ezt az országot, hát beszélni tanítja.
A „Találjuk ki!” mozgalmak utópiái­nak kudarcától függetlenül nem lehet eléggé túlbecsülni Hankiss Elemér csüggedést nem ismerő igyekezetét ebben a diktatúrák által
elnémított és újra meg újra a „ne szólj, szám, nem fáj fejem” móresére megtanított, mindmáig fel nem szabadult társadalomban, amely a kibeszélendő vagy megbeszélendő rosszat örökösen magába fojtja, épp ezért a szolgai behódolás és az épp annyira szolgai erőszakkitörések végletei között hányódik. Hankissnál a szabad beszéd közösségformáló, kultúrateremtő ereje mindenkor a romboló erőszakkal − a hatalmi terrorral és tömegerőszakkal − áll szemben. Hankiss igazi hermészi alkat volt: közvetítő, aki az értelem és értelmezés gyengéd szálaival kapcsolja össze azokat a dolgokat, amiket indulat és érdek háborúsan szétválasztott.

Mindaz, amit Hankiss Elemér társadalomtudósként − irodalomtudósként, szociológusként − könyvekben írt meg és tett le az asztalra, kevés kivételtől eltekintve közelebb áll a beszédműfajokhoz, mint az értekező prózához, egy sor könyve pedig formálisan is beszélgetőkönyv (ilyen például A Tízparancsolat ma vagy az önéletrajzi beszélgetőkönyv, a Kétszög). De más könyveiben is inkább beszél, cseveg, társalog, mint ír. Ennek nem mond ellent, hogy legszívesebben nagy nyugati egyetemek könyvtáraiban töltötte volna egész éle­tét, és legotthonosabban könyvek között érezte magát, hiszen ki vitathatná, hogy a könyvek is beszélgetőtársaink, s hogy a tudósközösség még élő és már nem élő tagjai évszázadokon átívelő folyamatos és lezárhatatlan beszélgetésben vannak egymással.

*

Hankiss Elemér az 1960-as évek végén az akkor világszerte és nem csak az irodalomtudományban hódító strukturalizmus elhivatott képviselőjeként tűnt fel és szerzett egy csapásra hírnevet és elismerést a magyarországi szakmai körökben és a közvéleményben egy­aránt. A Strukturalizmus című hézagpótló kétkötetes szöveggyűjteményt a nyugati tájékozódású Hankiss állította össze és látta el revelatív bevezető tanulmánnyal, de annak a − jobbára kelet-európai és közép-európai tájékozódású, az orosz formalizmust, a cseh strukturalizmust újra felfedező, nála épp egy nemzedékkel fiatalabb − csapatnak a részvételével és támogatásával, amelyhez az Irodalomtudományi Intézetben átmenetileg csatlakozott. A szellemi alkatánál fogva mindenféle spekulativitástól és a miszticizmustól irtózó, az angolszász empirizmust a karteziánus racionalizmussal párosító Hankisst elbűvölte a „szent” műalkotást profanáló, az esztétikát szcientizáló strukturalizmus egzaktságeszméje és kvantifikációs törekvése. Az 1969-ben megjelent A népdaltól az abszurd drámáig című első tanulmánykötetében Shakespeare Hamletje „a tragédia mint többcsatornás információforrás” címszó alatt kerül tárgyalásra, a tragikus katarzis pedig „katarzisgépezetként”. Irodalomtudományi munkásságát lezáró strukturalista alapvetése, egyszersmind sikeresen megvédett nagydoktori disszertá­ciója − Az irodalmi mű mint komplex modell − csak megírása után tíz évvel, 1985-ben jelenhetett meg, akkor, amikor Társadalmi csapdák és Diagnózisok című népszerű művei nyomán a széles közvélemény már szociológusként tartotta számon őt.

Strukturalista irodalomszemlélete, mondjuk, „az irodalmi műnek mint a gondolati-érzelmi-esztétikai energiaátvitel és információátvitel eszközének elemzése” (Az irodalmi kifejezésformák lélektana, 1970) ma már nem annyira elméleti, mint inkább történeti jelentősége okán érdemel figyelmet, hogy ugyanis mit provokált, mivel állt szemben ez az elmélet. Lényegében három dologgal: az ideológiai dogmatizmussal, a filozófiai spekulativitással és az értelmezői impresszionizmussal. Konkrétabban: a hivatalos marxizmus tökéletesen kilúgozott ideologikusságával; a nem hivatalos marxizmus (Lukács-iskola) filozófiai esztétikájának spekulativitásával; végül, de korántsem utolsósorban a tankönyvi irodalomtörténetek leplezetlen − művek helyett életrajzokat tanító − pozitivizmusával és műelemzést helyettesítő szépelgő impresszionizmusával. A strukturalizmus ilyenformán a korabeli Magyarországon kulcsszerepet játszott a társadalomtudományok (különösen az irodalomtudomány) emancipációjáért, a tudomány „szekularizálásáért” folyó küzdelemben, amely állam és tudomány szétválasztására, a tudományos kutatás és elméletalkotás autonómiájának kivívására irányult a politikai vallássá degradált marxizmus erőszak-fedezetű dogmatikájával szemben. Hankiss ebben a 60-as évek második felében kezdődő és a 80-as években kulmináló másodlagos szekularizációban, ebben az államszocialista reformációban és aufklérizmusban élenjáró szerepet játszott már irodalomtudósként is, de még inkább értékszociológusként és közgondolkodóként, ahogyan őt a nagyközönség megismerte és egy ország számon tartotta.

*

Értékszociológiai kutatásaiban már nem a társadalom struktúráira volt kíváncsi (ezek feltárását az ekkor kibontakozó magyar szo­cio­lógiai kutatás más műhelyei és más képviselői kezdték el), hanem a struktúrák empirikus módon kutatható működési módjaira, az általuk működtetett és az őket működtető értékalakzatokra, ahogyan azok az egyéni tudatokban, habitusokban, gondolkodás- és viselkedésmódokban megjelennek, és tartósan meghatározzák egy egész társadalom érték­orientációit, mindennapi életét és történelmi viselkedését. Az a kép, amely a magyar gondolkodás- és viselkedésmódokról − végső soron: a tartósan rögzült társadalmi érintkezési módokról − a Társadalmi csapdák (1979), de különösen a Diagnózisok (1982, 1986) kötetei­ben kirajzolódott az olvasó előtt, a katasztrófát mutatta: az államszocializmus pergő vakolatú homlokzata mögött egy atomizálódott, összezavarodott, meghasonlott roncstársadalmat. Ez a kép − Hankiss Elemér minden személyes erőfeszítése ellenére − a rendszerváltás után sem változott lényegesen, sőt, a tönkremenés és a szétesés egy természettörvény kérlelhetetlenségével haladt tovább és halad mindmáig. Paradox módon Hankiss Elemér aufklérista színezetű, hol a hatalmi elit, hol a nép józan eszére, önérdekének belátására, morális újjászületésére apelláló országmentő és társadalomjavító tervezetei és mozgalmai éppen az általa feltárt, évszázadok alatt beidegződött és áthagyományozott módokon feneklettek meg. Mert amennyire igaza volt abban, hogy az egyes ember „föltalálhatja” vagy „kitalálhatja” magát, képes lehet a szabadító münchhauseni fordulatra, abban alighanem tévedett, hogy erre egy egész ország, egy egész társadalom is képes lehet, csak el kell határoznia magát.

Elias Canetti szellemi naplójában egy helyütt azt írja, hogy alapvetően kétféle embertípus létezik: az egyik a pozícióharcos, a másik nem pozícióra, hanem szabadságra vágyik, s mert szabad akar lenni, mindenféle pozíciótól irtózik és menekül. Nem arról van szó, hogy nincsenek ambíciói, hogy nem akar az életben semmit elérni, hanem arról, hogy abban a pillanatban, amint elérte, rohanvást elhagyja. Az ilyen emberek mozgása – mondja Canetti – mindig kifelé irányul: „a világ végére is elfutnának bármiféle tróntól, míg az előbbiek közt egy sem akadna olyan, aki ha egyszer ráült erre a trónra, képes lenne felemelkedni róla, akár egy milliméterre is”. Hankiss Elemér szó szerint ezt az utóbbi emberfajtát testesítette meg. Minden pozíciótól könnyedén megvált. Nem is könnyedén, inkább megkönnyebbülten. Nem azért foglalta el, hogy az övé legyen, hanem, hogy megváltoztassa, megújítsa, más értelmet adjon neki, és általában akkor távozott, amikor ezzel már megvolt, amikor ráülhetett volna babérjaira, amikor hatalmat, presztízst képezhetett volna az elért pozícióból, a teljesítményből, a sikerességből. Semmilyen hatalom foglya, szolgája nem akart és nem is tudott lenni. Minden kötöttséget, béklyót újra meg újra lerázott magáról. Végső soron innen ered ennek a közösségteremtő, elbűvölően társasági embernek a belső magányossága, e végtelenül közlékeny és közvetlen embernek a végső megközelíthetetlensége, mélységes „incognitója” is. A közösség ügye egy ponton szükségképpen el kell, hogy váljon a végességével szembenéző egyes ember egzisztenciális ügyétől, aki tudja, hogy az életet „halálra ráadásul kapta”. Ez a „belső ember” szólal meg − incognitójának feladása nélkül − Hankiss Elemér utolsó könyveiben, mindenekelőtt A Nincsből a Van felé című létfilozófiai töprengésben.

Nem tudom, mit szólna ehhez a róla készült gyorsrajzhoz Hankiss Elemér, de talán hadd vágjon végre közbe itt ő maga: „Miért csak szólnék − szólok! Éspedig először is azt szólom, hogy csupa jót és szépet aggattál rám, elhagytál minden rosszat, már-már olyan színben tüntettél fel, mintha − halottról jót vagy semmit − nem is élnék, ami, meg kell mondanom, roppantmód feszélyez. Másodszor azt szólom hozzá, hogy úgy készítetted el ezt a portrét, mintha folyton tükörbe néznél, így hát túlságosan rád, a te vonásaidra ismertem benne, de ezért nem hibáztatlak, ennek talán így kell lennie: a másik, ha csakugyan szerettük őt, lényünk tükörképévé, hasonmásunkká válik, csak a másikban nyerhetjük el saját arcunkat…De azért fel a fejjel! Végül is jól van így.”