- tépé -

Haydn 1781-ben jelentette meg op. 33-as vonósnégyes-sorozatát, mely olyan szakmai kihívást jelentett korának zeneszerzői számára, hogy Mozart három évig dolgozott a válaszon. Ismerte persze már a korábbi, op. 20-as "Nap"- kvartetteket is - hatásuk jól mérhető az 1783 táján keletkezett opusokon -, de e sorozat újszerűsége, formálása, ötletessége valósággal sokkolta. Az, hogy mindenfajta megrendelés nélkül, "csak úgy" saját szórakoztatására komponált, már önmagában is sokat elárul arról, hogy mennyire komolyan vette a "kihívást", és hogy mennyire meg akart felelni a kitűzött feladatnak. A vonósnégyes műfaját Haydn a műkedvelő házi muzsikálásból az abszolút zene magaslatára emelte. A kvartett maga a sűrített Zene. Végtelen lehetőségek tárháza. Egyesül benne a már kissé avíttnak számító, s mégis szakmai körökben lehajtott fővel tisztelt polifónia és a dallam plusz kíséretes osztrák dal. Még a huszadik században is zeneszerzői mérce. S e mércét elsőként minden bizonnyal éppen ez a két (Haydn-, illetve a válaszként komponált Mozart-) sorozat állította fel. Mozart, az első "szabadúszó" zeneszerző maga választotta ki mesterét; Haydnt. Nem véletlen tehát, hogy a kvartetteket is - a kor szokásának fittyet hányva - neki ajánlotta. Ezzel ugyan elesett némi aprópénztől, de bőven kárpótolta magát a kiadójától kialkudott, akkoriban szokatlanul magas honoráriummal. A partitúra megjelenését megelőző napokban a két Mozart, apa és fia, kiegészülve két arra tévedt arisztokratával, egy házi hangversenyen részleteket játszott a kvartettekből. Haydn bámulattal hallgatta a tételeket, s félrehíva Leopoldot, az apát, azt mondta: "fiaura a legnagyobb élő zeneszerző, akit személyesen ismerek." Tévedés ne essék; Mozartból nem "kiszaladtak" ezek a zseniális remekművek, hanem nagyon is megdolgozott értük. Apjának írt leveléből kiderül, hogy minden vasárnap délben Van Swieten báró házában Händel-műveket játszanak Salierivel, majd kéziratokból a Bach-fiúk műveit és a fúgaszerkesztést tanulmányozza. (Otthon aztán fejből eljátssza feleségének a fúgákat. ´ se maradjon ki a jóból.)

Az előadás maga a mű. Ez különösen igaz egy új darab esetén. Nincs viszonyítási pont, nincs lehetőség arra, hogy a néző mást és másképpen képzeljen, mint amit hall, lát. Fekete Gyula operája, Eörsi István szövegkönyve és Halász Péter rendezése oly módon adekvát, hogy egész biztosan bajban lesznek a jövendő rendezők, jövendő előadók. Már ha lesznek. Az igen csekély - és részben a szakmára korlátozódó - érdeklődés alapján szkepticizmusom talán nem alaptalan. Pedig több mint izgalmas játék ez a darab. Játék a zene szintjén, és játék az előadás szintjén. Fekete Gyula fölényes profizmussal keveri a stílusokat, zeneszerzési technikákat a belcantótól a Sprechgesangig, a clusterektől a csembaló kísérte recitativo seccóig. Nem hagy ki egyetlen zenei poént, egyetlen zenetörténeti utalást sem. Egyfelvonásos operájában összesűríti a zenetörténet valamennyi manírját, de ezt sohasem dogmatikusan teszi, hanem lazán, mondhatni visszakézből, csak úgy mellékesen. Gegjei előre nem, vagy csak ritkán kiszámíthatóak; a hallgató úgy érzi, hogy inkább a pillanat sugallta csábításnak enged csupán. Ahogy a szereplő helyzete, a szövege megengedi. Márpedig sokat megenged. Eörsi 1964-ben írt (eredetileg háromfelvonásos) komitragédiája bőséges teret enged a paródiának is, amit Fekete és Halász azonnal ki is használ. A középkorban játszódó, az ötvenes évek zsarnoksága ellen íródott, a zeneszerzővel egyidős dráma 2002-ben éppúgy aktuális, mint negyven éve vagy negyven év múlva. A hatalom, a hatalomvágy, az egyéni érdekből elkövetett gazemberség, a rosszindulat és a határtalan emberi butaság - ne is reménykedjünk - időtlen. Ülünk a nézőtéren és