- tépé -

Kár lenne még temetni a (zene)kultúrát egy olyan városban, ahol két egymást követõ este olyan színvonalú hangversenyeket hallgathatunk, mint május végén a Kongresszusi Központ akusztikai szempontból sokszor elátkozott nagytermében. Nem tudom, hogy a helyszín választotta a mûsort, vagy a mûsor követelte ki magának a nagy légterû hangversenytermet, de tény, hogy jól döntött a Budapesti Fesztiválzenekar vezetése, amikor Mahler gigantikus méretû utolsó szimfóniáját nem próbálta meg beszuszakolni a Zeneakadémia klasszikus épületébe.

Katharina Wagner méretes követ hajított a magyar operajátszás képzeletbeli állóvizébe. A Wagner dédunoka Lohengrin-értelmezése ugyanis olyan, mint maga a politika. Tetszik, nem tetszik, szeretjük, gyûlöljük, de kénytelen-kelletlen közünk van hozzá. A színpadon kegyetlen pontossággal végiggondolt, következetesen végigvitt kelet-európai rendszerváltó anzikszot láthatunk annak minden hitével, reményével, csalódásával. Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk - súgja az elõadás.

Becsaptak! Ígértek követhetetlen, Mozart szellemét gyalázó rendezést, botrányos jeleneteket, gyenge énekeseket. Aztán sorba jöttek a csalódások.

Megkockáztatom, hogy Louis Andriessen nevét csak meglehetősen szűk szakmai körökben ismerik Magyarországon. Pedig a műsorfüzetben található "világhírű" jelző ez esetben korántsem üres reklámfogás. Az 1939-ben született hollandus számos egyetem tanára, még több zenei kitüntetés birtokosa, igen magas árfolyamon jegyzett név a szakmában. Zenekara, az Orkest de Volharding (Az állhatatosság zenekara) a hetvenes évek közepe óta járja a világot, s halmoz sikert sikerre. Titkuk (Andriessen titka) meglehetősen egyszerű. Ügyesen ötvözi a dzsesszt a még mindig igen népszerű és ezért jól eladható repetitív zenével. A zongorával és basszussal kiegészült fúvósegyüttes (három trombita, három harsona, három szaxofon, kürt, fuvola) igen sokszínű játékra képes. Hangzásuk meghatározó alapja a hangszercsoportokat együtt mozgató, egymással concertáló, egymás szólamait átvevő, továbbfejlesztő big-band stílus. Ebből a világból nőnek ki, és ha áttételesen is, de újra meg újra ehhez térnek vissza.

Egy hónap híján 39 éve kezdte meg sikersorozatát Magyarország és Európa operaszínpadain az akkor 33 éves ifjú zeneszerző, Szokolay Sándor első egész estés operája, a Vérnász. A García Lorca-mű adaptációja eddig húsz bemutatót - az utolsót alig két éve - ért meg, jelezve, hogy a magyar operatörténet talán legexpresszívebb vonulata a megfelelő közegben ma is képes hiteles, színpadilag működőképes, a közönség számára pedig befogadható előadást produkálni. A zenei nyelvezet - talán éppen zsigeri indulatai miatt - ma is érvényes, még ha merőben más utakon jár is, mint Petrovics, Ligeti, Vajda, Eötvös vagy Madarász - hogy csak az elmúlt években a Magyar Állami Operaházban bemutatott magyar szerzőket említsem. A partitúrát leginkább a drámába vetett hit,

Beethoven: V., VI. és IX. szimfónia

Adva van egy politikától sújtott, ellehetetlenített operafilm, mely lassan olyanná válik, mint O. J. Simpson gyilkossági ügye az esküdtszék tagjaival; nincs élő ember, aki ne hallott volna már róla.

Adarab műfaja kamaraopera. Színtere egyetlen szoba, s a négy énekes szereplőn kívül csupán táncosok népesítik be (egy rövid jelenet erejéig) a teret. A teret, amely Csikós Attila se nem túl szép, se nem túl eredeti, de korrekt munkája. A rendező, Szikora János és csapata realista, nagypolgári környezetben ábrázolja hőseit. Nappali, ebédlőasztal székekkel, olvasófotel, ágy, kisasztallal. Seszínű, fekete-fehér világ. A szobát szemből színpadnyílásnyi nejlonfüggöny határolja, melyet a főhős a darab elején széthúz, s mely az opera végén magától összezár. Kukucskálunk tehát, s azt kapjuk, amit vártunk;

Sokáig abban a - most már nyilvánvalóan - tévhitben éltem, hogy egy opera bemutatásához legalább két jó indok kell; vitathatatlan zenei érték és/vagy aktuális mondanivaló. Az április 22-én látott operából mindkettő súlyosan hiányzik. Az Albániába dezertált székely népmonda Lányi Viktor magyarításában 1922-ben került az operaház színpadára. "A grandiózus mű nagyszerű sikert aratott a bemutatón" - írja a korabeli kritika. Annak idején 15 előadást élt meg a darab. Most csodálnám, ha a fele összejönne.

Ahíres emberek életéből merített zenés-könnyes drámák/filmek sora végtelen. Legyen a hős bibliai alak, történelmi személyiség vagy életre álmodott fikció, a siker első feltétele, vagyis az érdeklődés magjának elhintése a publikumban, adott. Hogy Mozart sem kerülhette el a sorsát, tulajdonképpen logikus. A lázadó ember, a tehetségével önállóan sáfárkodó független művész minden században a csodálat, az irigység, a kicsinyes bosszú és a megvetés tárgya.

Hetek óta próbálom megfejteni, vajon mi vitte rá a koncertszervezőt (?), szerkesztőt (?), karmestert (?), hogy három ennyire "semmiközükegymáshoz" típusú művet egyetlen hangversennyé szervezzen. Mi az az elv, amely összeköt egy Brahms-szimfóniát Ravel Spanyol rapszódiájával és Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével? Az a harminc-negyven év, ami a művek keletkezése között eltelt, innen nézve egy-egy évszázadnak tűnik. Brahms "gemütlich" II. szimfóniája a maga derűs problémamentességével igencsak kilóg az életműből. Megszoktuk, hogy Brahms belehal minden ütembe, minden tételbe. A D-dúrban írt szimfónia szakít ezzel a hagyománnyal, s csupán a második tétel költőisége és a finálé Beethoven-allúziói biztosítanak bennünket, hogy ez még mindig ugyanaz a jól megszokott mogorva öregúr, akinek fontos minden leírt hang. A Lorin Maazel vezette Bajor Rádió Zenekara sem tett sokat hozzá a kompozícióhoz. Sőt. Az első tétel erőltetett rezes fortéi, a timpani indokolatlan hangsúlyozása és a vonóskar háttérbe szorítása arányaiban forgatta fel a hangzásképet. A második tételben aztán kiderült, hogy a bajorok kitűnő szólisták és igazi mesterei a kamarazenélésnek. S bár ez a kürthang nem egészen az én ízlésem szerinti, a szólóállás mégis az este egyik kiemelkedő pillanata volt. A harmadik tételben kiderült, hogy ők is csak emberek, s az apró lötyögésektől egészen szimpatikusak lettek. A finálét Maazel tábornokként vezényelte végig, s a siker - hála a jó hangos kürt-trombita-harsona szekciónak - persze nem is maradt el.

Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.