Opera: A menthetetlen (Fekete Gyula: A megmentett város)

Az előadás maga a mű. Ez különösen igaz egy új darab esetén. Nincs viszonyítási pont, nincs lehetőség arra, hogy a néző mást és másképpen képzeljen, mint amit hall, lát. Fekete Gyula operája, Eörsi István szövegkönyve és Halász Péter rendezése oly módon adekvát, hogy egész biztosan bajban lesznek a jövendő rendezők, jövendő előadók. Már ha lesznek. Az igen csekély - és részben a szakmára korlátozódó - érdeklődés alapján szkepticizmusom talán nem alaptalan. Pedig több mint izgalmas játék ez a darab. Játék a zene szintjén, és játék az előadás szintjén. Fekete Gyula fölényes profizmussal keveri a stílusokat, zeneszerzési technikákat a belcantótól a Sprechgesangig, a clusterektől a csembaló kísérte recitativo seccóig. Nem hagy ki egyetlen zenei poént, egyetlen zenetörténeti utalást sem. Egyfelvonásos operájában összesűríti a zenetörténet valamennyi manírját, de ezt sohasem dogmatikusan teszi, hanem lazán, mondhatni visszakézből, csak úgy mellékesen. Gegjei előre nem, vagy csak ritkán kiszámíthatóak; a hallgató úgy érzi, hogy inkább a pillanat sugallta csábításnak enged csupán. Ahogy a szereplő helyzete, a szövege megengedi. Márpedig sokat megenged. Eörsi 1964-ben írt (eredetileg háromfelvonásos) komitragédiája bőséges teret enged a paródiának is, amit Fekete és Halász azonnal ki is használ. A középkorban játszódó, az ötvenes évek zsarnoksága ellen íródott, a zeneszerzővel egyidős dráma 2002-ben éppúgy aktuális, mint negyven éve vagy negyven év múlva. A hatalom, a hatalomvágy, az egyéni érdekből elkövetett gazemberség, a rosszindulat és a határtalan emberi butaság - ne is reménykedjünk - időtlen. Ülünk a nézőtéren és

röhögünk

Azzal ámítjuk magunkat, hogy azok ott a színpadon csak játszanak. Pedig azok is mi vagyunk.

Hogy a tragikus játék igazán játék maradjon, az részben a Király Anna tervezte jelmezek érdeme. Itt ugyanis senki sem (csak) az, akinek lennie kellene. A kétértelműség, a két-érthetőség tobzódik a színpadon. A (Sevillai) Borbély Elvis-re hajazva, az Inkvizítor erős Nosferatu-utánérzéssel, a Bíró lánya, Magdaléna amolyan búcsújárós Szűz Máriaként, nyakában villogó piros szívvel már puszta megjelenésével minden mondatnak, gesztusnak újabb és újabb értelmet ad. Igazi telitalálat a Vak Bottyánra vett Poroszló, aki a színpad előterében díszlépésben masírozik mintegy negyven percen át, mit sem törődve a mögötte játszódó eseményekkel, sem azzal, ha útjában van valamelyik szereplőnek, sem azzal, ha éppenséggel kitakarja egyik-másik "kollégáját". A vakok között király félszemű, aki egyenesen a Kodály köröndről menetelt be az Andrássy úti palotába, egyszerre jelképezi a mindenre vak erőszakot, a kíméletlen (állami) terrort, s mutat fricskát a múltat visszaálmodó és önmagát így legitimálni kívánó mindenkori hatalmasságoknak. A hóhér, miután bevégezte feladatát, a hatalom kérésére készségesen megszervezi saját halálát is. Ismerős.

Halász rendezése sebészi pontossággal koncentrál ezekre a kétértelműségekre. Szűz Mária/Magdaléna arra vár, hogy valaki végre nővé tegye - amire az esélye a rohamosan fogyatkozó férfilakosság miatt egyre kevesebb -, Lidi, a boszorkányos örömlány a máglyahalál után Hárpiaként repül tova, a szent keresztet árvalányhaj koronázza stb. Vilmos, aki egyszerre szerelme és árulója Lidinek, nemtelen clown. Természetesen - újabb operai tradíció - a kamaszfiút amolyan cherubinós nadrágszerepnek írta meg a szerző. Minden szereplő bábuként mozog - hisz a "valóságban" is az -, ki-kilép a csoportból, hogy előadja jelenetét, majd visszaáll a tömegbe.

Az énekesek közül kiemelkedő teljesítményt nyújt szinte mindenki. Fried Péter Inkvizítora félelmetes, akár a hatalom, amelyet képvisel; Sárkány Kázmér a Borbély szerepében újabb kitűnő karakteralakítást mondhat magáénak. Gerdesits Ferenc és Szüle Tamás igazi tapsos ziccerszerepet kapott, míg Szappanos Tibor már önmagában azért is kiemelendő lenne, mert negyven perc díszlépés után egyáltalán meg tudott szólalni. Több mint szép volt Mitilieou Cleo Magdalénaként előadott áriája, és Herczenik Anna is meggyőzött mind színészi, mind operaénekesi kvalitásairól.

Az előadás egyetlen hibája, hogy talán egy árnyalattal hosszabb a kelleténél. Persze nehéz volna megmondani, pontosan hol lankad el a néző figyelme. Idővel a stíluskavalkádot megszokjuk, a szereplőket kiismerjük, és mintha az ötletek száma is megcsappanna. Halász azonban tudja, hogy a hatásos kezdést még hatásosabb befejezéssel kell megkoronázni. A zárókép olyan drámai erejű, hogy még a függöny leeresztése után percekkel is fogva tartja az embert.

- Tépé -

Magyar Állami Operaház