Van itt egy költő, egy nő, aki - lássatok csudát - nem akar, mi több, látványosan nem akar trendi lenni; aki nem űz velünk szójátékokat, aki nem bújik remegő szívvel az érdes irónia maszkja mögé, aki, úgy is mint költő, szereti nevén nevezni a dolgokat, s aki így, mondhatni, szeret hű lenni önmagához. Ironikus önreflexió helyett őszinte önhűség: vajon van-e, legalábbis napjaink megmondói szerint, valami, ami ennél jobban passé lenne? "A tárgy tekintetemtől gyarapodik. Szemem / egészíti ki. A figyelem, a kiemelés. A viszony. Az a / tény, hogy valami elemien fontosra emlékeztet. [...] Az én tárgyam az, amelyet meglátok. / Amelytől nem tudok szabadulni. Amelyből verset írok. Mint a / régiekkel a lovat, a serleget, a függőt, úgy temetik el / majd velem azt, amit láttam" - írja a kötet záródarabjában, a formailag feszes, zárt versek után következő egyetlen prózaversében, mely egyszerre búcsú és ars poetica. Különös, ugyanakkor helyénvaló, hogy éppen itt, az ars poetica-darabban fordul a prózavershez, mintegy "prózaivá", azaz természetessé téve költői stratégiáját, amelyre nincs jobb szó, mint a megemelés. A kötet egyik alfejezetcíme Az ünnep előérzete, s Ballánál minden vers születése egyben az ünnep előérzete, ígérete is. Az előérzet azonban vonatkozhat baljós dolgokra is, és itt rögtön beugrik a Dickinson-féle presentiment, mely költői világ oly nyilvánvalóan közel áll Balla Zsófia világához (amit a kötetben található Emily Dickinson című vers is megerősít). "Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű, / később egy véletlen találkozás! / Az ész eldugott, hátsó traktusában / le-föl jár a cseléd remény" - ilyesmikre gondolok. Meg még Sylvia Plathra ("Ahogy tóra inni hajlik az éj, / úgy hűlt rám, mint a szenvedély / a magány. / Hideg bőre most felszakad. / Az égre szállok"), és úgy általában az amerikai költészetben jelen lévő, erős női vonalra. Ugyanakkor ott világlanak a kötetben a magyar költészeti hagyomány térképére rajzolt magánútjelzései is: József Attila, Pilinszky, Nemes-Nagy és mindenekfölött és -előtt, Petri (lásd az emlékének szentelt, tíz versből álló, Csöndfoltok című ciklust.). Talán meglepő, mert Balla hangja nem Petrié, de az őszintesége, a szelleme igen.
