A Végtelen tréfa ráadásul kifejezetten generációs regényként robbant be az amerikai irodalmi köztudatba: az X generáció regényeként. David Foster Wallace (avagy DFW, miként hívei emlegetni szokták) 1962-ben született, s az X generációt Amerikában nagyjából épp az 1961 és 1981 között születettekre értik, akiknek szellemi és kulturális szocializációjára a televízió volt legnagyobb hatással. Ez egyszerre jelentette a világról való tudásuk kitágítását, valamint újfajta addikciót, függőséget a tévé közvetítette tartalmaktól.
DFW még éppen érintkezik az előző, rebellis irodalmi nemzedékkel, a Brat Packkel, köztük olyan szerzőkkel, mint Jay McInerney (Fények, nagyváros, 1984) vagy Bret Easton Ellis (Amerikai Pszicho, 1991). Bálna méretű, ezeroldalas Végtelen tréfájával azonban ennek az előző irodalmi nemzedéknek nemcsak a beszédmódját, de a világlátását is radikálisan meghaladta. A korábban uralkodó posztmodern irónia, vagy (látszólag) érzelem-, illetve selfmentes, opálos felületekkel érintkező, nagyvárosi spleen helyett DFW profetikus, melankóliával, szorongással, tragikummal és sok humorral átitatott beszédmódot kínál, amely a televíziós kultúrafogyasztás problémáin túlmutatva megelőlegezi az (akkor még nem elterjedt) internetes kultúra, a végtelen hálózatok csapdájába esett fogyasztók addikciós, pszichés küzdelmeit. Ilyen értelemben DFW most, huszonkét évvel később talán még aktuálisabb, mint megjelenésekor. Fő művévé avanzsált második regényében, a Végtelen tréfában olyan világot teremt, mely akkor még csak kibontakozóban volt. Mára azonban benne élünk e (ki)bomlott világ tornádójában, s annak is a kellős közepében; a tornádó „szemében” ülünk.
Az amerikai Közép-Nyugaton nevelkedett DFW számára a tornádó nem puszta metafora, hanem a mindennapok realitása. A Harvardon filozófiát tanuló, hiperintelligens írót azonban legalább annyira érdekli ennek a világnak az őrülete, mint a realitása – nem véletlenül kapta az amerikai irodalomkritikától a hisztérikus realista címkét. Más kortársaitól, például legjobb barátjától, Jonathan Franzentől is radikálisan különbözve, a realizmust egészen egyedi módon helyezte vissza jogaiba. A regény a közeli jövőben játszódik, amikor Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok az ONAN nevű szuperállammá olvad össze. A szereplők egy teniszakadémia növendékei és egy drog- és alkoholrehab intézet lakói, valamint québeci szeparatista terroristák, akiknek fő céljuk, hogy megtalálják a Végtelen tréfa című film mesterkópiáját, amelyet ha egyszer megnézel, örökké a rabjává leszel.
*
A. O. Scott, a The New York Times vezető filmkritikusa DFW-re „generációja legjobb elméje”-ként hivatkozik. (Vele készült interjúnkat lásd: „Valami nagy, nagy pátosz”, Magyar Narancs, 2018. november 22.) A „best mind of his generation” szókapcsolat azonban egyértelműen Ginsberg Üvöltésének első sorát idézi: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…” (Orbán Ottó ford.) A súlyos depresszióval, szorongással és pánikrohamokkal, gyógyszerfüggőséggel és alkoholizmussal küzdő DFW végül 2008-ban, 46 évesen, kaliforniai otthonában felakasztotta magát, ami elkerülhetetlenül fokozta szerző és fő műve kultuszát nemcsak szubkulturális körökben, hanem az amerikai irodalmi kánonban is. A Time magazin a Végtelen tréfát beválogatta a 100 legjobb amerikai regény közé, 2016-ban, megjelenése 20. évfordulóján újra kiadták, amivel újjáélesztették a regény iránti, most már kritikai hangokat is megszólaltató figyelmet. A Végtelen tréfa érdekes olvasatát adja, ha – az Üvöltés hagyományába helyezve – a X(anax) generáció „üvöltéseként” olvassuk. De az amerikai irodalom más hagyományai felől nézve is érdekes fénytöréseket kaphatunk – például a „nagy amerikai regény” megírása iránti konstans vágy hagyománya felől, ami olyan műveket szült, mint Melville Moby Dickje, a Huckleberry Finn kalandjai (Mark Twain), Fitzgeraldtól A nagy Gatsby, Dreisertől az Amerikai tragédia. De ilyen mű Dos Passos USA-trilógiája, Franzen Javításokja vagy Pynchon Súlyszivárványa is. E regények fő célja, hogy valami esszenciálisat mondjanak Amerikáról, illetve a nemzet korszelleméről, ami sokszor épp oly láthatatlan és nehezen meg-, illetve befogható, mint Moby Dick, a nagy fehér bálna.
Talán nem véletlen, hogy a felsoroltak között nincs egyetlen női szerző sem, ugyanis „a nagy amerikai regény” iránti vágy gyakran enciklopédikus, szintetizáló igényű, hatalmas narratív területeket bejáró és igen vastag, ámde a szélesebb olvasóközönség által (többnyire bevallatlanul) olvasatlan, fehér férfiak által írt könyveket eredményez. Ezeknek – s ilyen a Végtelen tréfa is – olykor nagyobb a kultusza, mint az olvasótábora (ami persze nem feltétlenül minősíti a műveket). Amerikai női szerzők (sőt, a női szerzők általában) ritkán álmodoznak arról, hogy efféle tág horizontú, csak a fenséges amerikai táj grandiózusságával és távlataival összemérhető dimenziójú műveket hozzanak létre; a mikrokozmosz, illetve a belső terek ábrázolása többnyire jobban érdekli őket, mint kultúrájuk egészének keblükre ölelése. A feminista irodalomkritika minderre és az ebből adódó kanonizációs problémákra már sokszor felhívta a figyelmet, s újabban DFW nőkkel szembeni durva viselkedése is terítékre került. Esztétika kontra magánmorál – a régi nóta.
A Végtelen tréfa az a nagy fehér bálna, amelyre olvasóként sokan vadásznak, de amit végül többnyire nem sikerül befogniuk, azaz elolvasniuk. Pedig igazán szórakoztató könyv, rengeteg humor, játékosság és inspiráló alkotó energia árad belőle. Vég nélkül sorakozó nyelvi sziporkáival a fordítók, Kemény Lili és Sipos Balázs derekasan megküzdenek (fordítói teljesítményük külön elemzést érdemelne). Mégis, Franzen egy interjúban azt mondja, hogy a címe lehetne akár Végtelen szomorúság is. Ugyanis éppen a szomorúság és az unalom ellen használt végtelen(ített) szórakoztatás kulturálisan halálos addikciójáról szól DFW regénye. Ilyen értelemben a mű performatív: hisz maga is addiktív módon szórakoztat, ugyanakkor szorongást keltően reflektál ennek az állapotnak a végtelen szomorúságára, a loopra állított kultúra csapdájára is.
Az eredeti cím, Infinite Jest, az angol nyelvű közönség számára könnyen felismerhető idézet a Hamlet sírásójelenetéből. Ebben Hamlet az udvari bolond, Yorick koponyáját tartja a kezében: „I knew him, Horatio, a fellow of infinite jest, of most excellent fancy”. („Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt” – Arany János ford.) De érdemes itt Nádasdy Ádám megoldását is idézni: „végtelenül mulatságos fickó volt, tele pompás ötletekkel”, mert DFW regényének címe akár az is lehetne, hogy végtelen mulatság, azaz szórakozás. A Végtelen tréfa egy végtelenül tréfás, szikrázó elme mulatságos, abszurd, pompás ötletekkel teli és végtelenül szomorú műve – arról, hogy a gyanútlan vagy akár tudatos, de ellenállni képtelen függőkkel miféle tréfát űz, elsősorban a médián keresztül, a fogyasztói társadalom.
Fordította: Kemény Lili, Sipos Balázs. Jelenkor Kiadó, 2018, 1016 oldal, 7999 Ft
