Bán Zsófia

Kertész Imre mint kultúra

  • Bán Zsófia
  • 2016.04.24 19:04

Nekrológ

A minap súlyos csomagot kaptam postán, a feladó neve helyén ez állt: Stiftung Bergen-Belsen.

Levelezésben állok tehát Bergen-Belsennel, gondoltam – eddig csak gondolatban, most már bélyeggel is ellátva. Azt a nagy alakú, kétkötetes, szürkéskék emlékkönyvet küldték el, amelybe hosszú évek kutatómunkájával összeszedték a Bergen-Belsenbe deportáltak nevét, születési (és ha volt, halálozási) helyét és évszámát, illetve ha tudták, felszabadulásuk helyét is. Gedenkbuch, Book of Remembrance a címe. A mintegy ötvenezres névsor és a hozzá tartozó adatok hiányosak, miután a náci táborparancsnokság minden dokumentumot gondosan elégetett az angol csapatok odaérkezése előtt. Így tehát más forrásokból kellett apránként, kitartó türelemmel összeszedegetniük az adatokat. Anyám, anyám nővére, nagyanyám és nagyapám neve, születési helye és évszáma is benne van a nagy könyvben, arról azonban a lajstromnak nincs tudomása, hogy Theresienstadtban mind a négyen fel is szabadultak.

A tudásnak, a tudás belsővé tételének és aktiválásának kétségtelenül vannak fokozatai, mert egy dolog a nagyanyám röcögős kézírásával írott jóvátételibeadvány-piszkozatból megtudni, hogy ott voltak, és egy másik látni a nevüket feketén-fehéren egy nagy könyvbe beírva – halálozási dátum nélkül, ami az én olvasói pozíciómból értelmezve többek között azt is jelenti, hogy én élek (lásd még: élet és irodalom). S vajon van-e könyv, amely ennél a tudatnál többet adhat? S ha van, az milyen nyelven és milyen mondattannal íródik? Hogy mit kezdünk, mihez tudunk kezdeni a tudás e különböző fokozataival, ennek kell utánajárnunk. Hagyjuk-e, hogy a döbbenet vasgolyója letaglózzon, mint egy kuglibábut, vagy némi segítséggel megtanuljuk ezt a tudást építőanyaggá gyúrni, amelyből a világot a magunk és a környezetünk számára újraépítjük. Képesek vagyunk-e nemcsak az élettörténetünk, hanem a kultúránk részévé tenni ezt a tudást? Van-e, lesz-e ehhez való nyelvünk, ehhez való mondataink, szavaink?

Kertész Imre regényei, esszéi nélkül alighanem a mai napig vakon tapogatóznánk a sötétben szavak, kifejezések után keresgélve. Az ő mondatainak, nyelvének utánozhatatlan rendje, lélegzete, tónusának radikalitása elsősorban a másod-, harmad- és további generációkat szolgálja, akik, ha a dadogáson túl többre törekszenek, nem tehetnek mást, mint hogy megkísérlik elsajátítani, belsővé tenni ezt a semmihez sem fogható, nehéz, ritka nyelvet. Nélküle ugyanolyan némán tátognánk, mint azok, akiknek a nyelve mindahányszor a szájpadlásukhoz tapadt, valahányszor a kérdéseinkre kellett volna válaszolniuk. Kellett valami vivőanyag, ami képes annyi distanciát teremteni, amennyivel meg tud képződni egy erre alkalmas nyelv. Kertész tévedhetetlenül rátalált erre a vivőanyagra, ami nem más, mint az irónia. Talán különös az egyik legnagyobb melankolikus szerzőnkkel kapcsolatban iróniáról beszélni, de Kertész találmánya éppen abból áll, hogy pusztán melankóliából nem lehet építkezni, abból nem lehet élő kultúrát teremteni, hogy abba csak belehalni lehet – s a magyar irodalomban találunk erre is elég példát. Kertész ösztönösen felismerte, hogy csak a reflektív távolságteremtés teszi lehetővé, hogy a rekonstruktív nosztalgia pangó, maláriás állóvizei helyett a kritikai nosztalgia kultúrateremtő ereje működjön. S hogy ezt ebben a konkrét történeti-esztétikai kontextusban az irónia képes biztosítani. Ez volt Kertész radikalitásának lényege, amelyet csak lassan, nehezen értett meg a komor nemzeti pátoszhoz szokott hazai közönség. Azt a radikalitást, amely egyúttal szabadon keveredni engedi, ahogy Kertész személyében is, a harsogó, féktelen rabelais-i kacajt a túlélő kozmikus magányával.

Ha a bergen-belseni Emlékkönyv névsora, ez a részleges leltár a tudás átadásának egyik, látszólag meghaladhatatlanul radikális módja, Kertész felismerése éppen abban állt, hogy miként lehet ezt a radikalitást a narráció s ezzel együtt szükségképpen az interpretáció terepére átvinni. A mondatok előbb-utóbb egy korábban nem ismert térkép rajzolatát adják ki, s ez a térkép nem más, mint maga a történelmi tapasztalatból lett kultúra. Ahhoz azonban kell némi absztrahálóképesség, hogy felismerjük egy ábra térképvoltát, s a térképolvasás sem magától értetődő képesség. A holokauszt mint kultúra gondolata Kertész részéről egy olyan térképolvasói aktus volt, amely maga is kultúrát teremtett. Mint amikor először ugrottak sikeresen ejtőernyővel; mindenki utánozni akarta, mindenki repülni akart, szállni zuhanás nélkül, de csak keveseknek volt hozzá bátorsága. Nélküle most már meg kell tanulnunk ugrani, meg kell tanulnunk tájékozódni. Nincs rá más app, csak a merészség, amit ő hagyott ránk.

Neked ajánljuk