Bán Zsófia

Kertész Imre mint kultúra

  • Bán Zsófia
  • 2016. április 24.

Nekrológ

A minap súlyos csomagot kaptam postán, a feladó neve helyén ez állt: Stiftung Bergen-Belsen.

Levelezésben állok tehát Bergen-Belsennel, gondoltam – eddig csak gondolatban, most már bélyeggel is ellátva. Azt a nagy alakú, kétkötetes, szürkéskék emlékkönyvet küldték el, amelybe hosszú évek kutatómunkájával összeszedték a Bergen-Belsenbe deportáltak nevét, születési (és ha volt, halálozási) helyét és évszámát, illetve ha tudták, felszabadulásuk helyét is. Gedenkbuch, Book of Remembrance a címe. A mintegy ötvenezres névsor és a hozzá tartozó adatok hiányosak, miután a náci táborparancsnokság minden dokumentumot gondosan elégetett az angol csapatok odaérkezése előtt. Így tehát más forrásokból kellett apránként, kitartó türelemmel összeszedegetniük az adatokat. Anyám, anyám nővére, nagyanyám és nagyapám neve, születési helye és évszáma is benne van a nagy könyvben, arról azonban a lajstromnak nincs tudomása, hogy Theresienstadtban mind a négyen fel is szabadultak.

A tudásnak, a tudás belsővé tételének és aktiválásának kétségtelenül vannak fokozatai, mert egy dolog a nagyanyám röcögős kézírásával írott jóvátételibeadvány-piszkozatból megtudni, hogy ott voltak, és egy másik látni a nevüket feketén-fehéren egy nagy könyvbe beírva – halálozási dátum nélkül, ami az én olvasói pozíciómból értelmezve többek között azt is jelenti, hogy én élek (lásd még: élet és irodalom). S vajon van-e könyv, amely ennél a tudatnál többet adhat? S ha van, az milyen nyelven és milyen mondattannal íródik? Hogy mit kezdünk, mihez tudunk kezdeni a tudás e különböző fokozataival, ennek kell utánajárnunk. Hagyjuk-e, hogy a döbbenet vasgolyója letaglózzon, mint egy kuglibábut, vagy némi segítséggel megtanuljuk ezt a tudást építőanyaggá gyúrni, amelyből a világot a magunk és a környezetünk számára újraépítjük. Képesek vagyunk-e nemcsak az élettörténetünk, hanem a kultúránk részévé tenni ezt a tudást? Van-e, lesz-e ehhez való nyelvünk, ehhez való mondataink, szavaink?

Kertész Imre regényei, esszéi nélkül alighanem a mai napig vakon tapogatóznánk a sötétben szavak, kifejezések után keresgélve. Az ő mondatainak, nyelvének utánozhatatlan rendje, lélegzete, tónusának radikalitása elsősorban a másod-, harmad- és további generációkat szolgálja, akik, ha a dadogáson túl többre törekszenek, nem tehetnek mást, mint hogy megkísérlik elsajátítani, belsővé tenni ezt a semmihez sem fogható, nehéz, ritka nyelvet. Nélküle ugyanolyan némán tátognánk, mint azok, akiknek a nyelve mindahányszor a szájpadlásukhoz tapadt, valahányszor a kérdéseinkre kellett volna válaszolniuk. Kellett valami vivőanyag, ami képes annyi distanciát teremteni, amennyivel meg tud képződni egy erre alkalmas nyelv. Kertész tévedhetetlenül rátalált erre a vivőanyagra, ami nem más, mint az irónia. Talán különös az egyik legnagyobb melankolikus szerzőnkkel kapcsolatban iróniáról beszélni, de Kertész találmánya éppen abból áll, hogy pusztán melankóliából nem lehet építkezni, abból nem lehet élő kultúrát teremteni, hogy abba csak belehalni lehet – s a magyar irodalomban találunk erre is elég példát. Kertész ösztönösen felismerte, hogy csak a reflektív távolságteremtés teszi lehetővé, hogy a rekonstruktív nosztalgia pangó, maláriás állóvizei helyett a kritikai nosztalgia kultúrateremtő ereje működjön. S hogy ezt ebben a konkrét történeti-esztétikai kontextusban az irónia képes biztosítani. Ez volt Kertész radikalitásának lényege, amelyet csak lassan, nehezen értett meg a komor nemzeti pátoszhoz szokott hazai közönség. Azt a radikalitást, amely egyúttal szabadon keveredni engedi, ahogy Kertész személyében is, a harsogó, féktelen rabelais-i kacajt a túlélő kozmikus magányával.

Ha a bergen-belseni Emlékkönyv névsora, ez a részleges leltár a tudás átadásának egyik, látszólag meghaladhatatlanul radikális módja, Kertész felismerése éppen abban állt, hogy miként lehet ezt a radikalitást a narráció s ezzel együtt szükségképpen az interpretáció terepére átvinni. A mondatok előbb-utóbb egy korábban nem ismert térkép rajzolatát adják ki, s ez a térkép nem más, mint maga a történelmi tapasztalatból lett kultúra. Ahhoz azonban kell némi absztrahálóképesség, hogy felismerjük egy ábra térképvoltát, s a térképolvasás sem magától értetődő képesség. A holokauszt mint kultúra gondolata Kertész részéről egy olyan térképolvasói aktus volt, amely maga is kultúrát teremtett. Mint amikor először ugrottak sikeresen ejtőernyővel; mindenki utánozni akarta, mindenki repülni akart, szállni zuhanás nélkül, de csak keveseknek volt hozzá bátorsága. Nélküle most már meg kell tanulnunk ugrani, meg kell tanulnunk tájékozódni. Nincs rá más app, csak a merészség, amit ő hagyott ránk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.