Halász Tamás

Vannak elmondhatatlan és vannak elhallgathatatlan történetek. Sőt, egyszerre ilyenek és olyanok is. Auschwitzba, e kilenc betű mögé zsúfolt, emberi ész számára nem felfogható halálsíkságra ellátogatva elmondhatatlan történettel gazdagszik, terhelődik a lélek. Itt sokkal kisebb, sokkal nagyobb, sokkal elevenebb és sokkal holtabb minden, mint azt az ember látatlanban elképzelte. Az ide látogatók roppant döntést hoznak, és egyértelműen viselkednek. Itt minden apró gesztus túlmutat önmagán. Akárcsak minden aljasság, ami évtizedekkel később Auschwitzban megtörténhet még. Ma is.

Útban a Costa Brava felé általános szokás csak úgy átrepeszteni Provance-on. Otthonról hozott szendvicseink már megszöktek a pillangóablakon, az itt maradottak erős bomlásban vannak, célként pedig már csak a katalán plázs lebeg előttünk. Pedig annyi minden miatt érdemes megállni. A durrdefekt mellett itt van például Montpellier városa.

A múlóban lévő nyárban az óromán (regáti) megyékkel határos székely végekre igyekvő szervezetlen turistát a legkülönbözőbb önjelölt hazai, kút- és lófők próbálták beijeszteni agyhártyagyulladás-ügyben. A hazai sajtónak soha nem tett jót az uborkaszezon: keleti szomszédunk járványhelyzetével foglalkozó tudósításai nyomán a lassan fellendülő székelyföldi turizmus a Horia-Closca-parasztlázadás időszakának mutatóit produkálta, ami nagyban erősítette a mégis arra vetődők világvég-fílingjét. Az agyhártya-ügyben kérdezett csíki lakosok pedig olyan szemmel néztek ránk, mint Bruce Lee a részecskegyorsítóra. A válasz általában annyi volt: "Itt nincs járvány, mi szoktunk mosdani."