Történet a haláltáborból: Múzeumi séta

  • Halász Tamás
  • 2003. július 31.

Belpol

Vannak elmondhatatlan és vannak elhallgathatatlan történetek. Sőt, egyszerre ilyenek és olyanok is. Auschwitzba, e kilenc betű mögé zsúfolt, emberi ész számára nem felfogható halálsíkságra ellátogatva elmondhatatlan történettel gazdagszik, terhelődik a lélek. Itt sokkal kisebb, sokkal nagyobb, sokkal elevenebb és sokkal holtabb minden, mint azt az ember látatlanban elképzelte. Az ide látogatók roppant döntést hoznak, és egyértelműen viselkednek. Itt minden apró gesztus túlmutat önmagán. Akárcsak minden aljasság, ami évtizedekkel később Auschwitzban megtörténhet még. Ma is.

Vannak elmondhatatlan és vannak elhallgathatatlan történetek. Sőt, egyszerre ilyenek és olyanok is. Auschwitzba, e kilenc betű mögé zsúfolt, emberi ész számára nem felfogható halálsíkságra ellátogatva elmondhatatlan történettel gazdagszik, terhelődik a lélek. Itt sokkal kisebb, sokkal nagyobb, sokkal elevenebb és sokkal holtabb minden, mint azt az ember látatlanban elképzelte. Az ide látogatók roppant döntést hoznak, és egyértelműen viselkednek. Itt minden apró gesztus túlmutat önmagán. Akárcsak minden aljasság, ami évtizedekkel később Auschwitzban megtörténhet még. Ma is.

Holokauszttúlélők közt nőttem fel: családunk veszteségei, a semmibe hurcoltak nap mint nap szóba kerültek, amióta az eszemet tudom. Oda, azóta közülünk még senki nem volt képes elmenni. Auschwitz nekem a gyerekkor óta "van", dacára a ténynek, hogy születésem előtt szinte napra huszonhét évvel megszűnt annak lenni, aminek felépítették. "Ausvic" neve komor, számomra akkor még jobbára érthetetlen, titokzatos, félbeszakadt, ismeretlen szavakkal telitűzdelt beszélgetések során bukkant újra meg újra elő. Gyerekként sokáig azt sem tudtam, hol van, mit takar - várost, hegyet, mezőt, börtönt, bányát? Egyáltalán, valami fizikailag valóban létezőt?

Sokat utazom. A közelmúltig Lengyelország kimaradt. Azért, nem másért. Felnőve, családom és családok százezreinek iszonyatos pusztulástörténetét megismerve úgy döntöttem: míg erőm nem lesz hozzá, a táborral nem akarok egy országban tartózkodni. Aztán, idén nyáron, úgy éreztem, lesz erőm. És találkoztam egy elhallgathatatlan, de szinte elmondhatatlan történettel.

Auschwitz

lengyel kisváros Oswiecim

néven szerepel a térképeken. Határában napernyő alatt ücsörgő asszonyok dinnyét árulnak, a tábor felé vezető út mentén bukszusok, a negyvenes évek végén épült tömbházak tövében cekkeres családanyák, fiatal párok, gyerekek haladnak a járdán. A tábor felé vezető utat fekete alapon fehér betűkkel írott táblák jelzik.

Az első és régebbi, Auschwitz-Birkenauhoz képest jóval kisebb tábor (a KL Auschwitz I.) előtti parkolóban nagy a nyüzsgés. Rengeteg külföldi kocsi, hatalmas diákcsoportok. A hőségben sokan a fák alá menekülnek, fagyiznak. A megrendültségnek, áhítatnak nincs sok nyoma. Az út túlsó oldalán, a lágermúzeum fogadóépületétől húsz méterre gyorsétteremféle áll. Oldalában két gyerek vad hadonászással és egy táblával magánparkolóba igyekszik becsábítani az autósokat.

A bejárat felé kisebb-nagyobb csoportok tartanak. Némelyik társaság tagjainak mellkasán egyforma matricák, a könnyebb azonosíthatóság kedvéért. Némelyik matrica sárga. A tábor kapujában az emberek izgatottan állnak sorba, hogy lekattinthassák egymást a rettenetes felirat alatt. Bent is vadul dolgoznak a fényképezőgépek és a videokamerák. A 13-22. számú épületekben a különböző nemzetiségű foglyok sorsát bemutató kiállítások. A Zsidó mártírium, a zsidóság harca című előtt Herzog izraeli államelnök 1992-es látogatását megörökítő emlékkő. Az épület fekete falú, félhomályos termeiben hatalmasra nagyított fényképek. Többől tenyérnyi darabok letépve. Az egyik teremben két fiatal nő önfeledten nevetgél. A szemközti épület földszintjén Olaszország, emeletén Hollandia kiállítása. Az épület nyitva, de nincs bent villany. Csak az első néhány - az ablakokhoz közel eső - méter látható, beljebb vaksötét. Az emeleten fiatal takarítónő elmélyülten pucolja az ablakot. Néhány lépéssel odébb a magyar kiállítás épülete. Kapuján kétnyelvű felirat: nem látogatható. Három éve. A lépcső előtt két pózna, köztük szalag kihúzva. A közúti kátyúkat szokták így jelezni.

A gázkamra és az I. krematórium felé indulunk. A mesterséges, füves domb fedte épület ajtaján felirat figyelmeztet a méltó magaviseletre. Bentről zsivaj hallatszik. Zúgó fejjel, kalapáló szívvel járunk a termekben, míg a nácik által lerombolt, utóbb helyreállított égetőkemencékhez érünk. Egyszerre hangos csikorgásra leszünk figyelmesek. Fiatal, fekete pólós, tükörkopasz férfi markolja meg az egyik fekete vaskocsit, amelyen testek tízezreit tolták a tűzbe. Arcán kópés mosoly. Társa vidáman fényképezi. A fekete pólós meglöki a görgős eszközt, amelyhez ember nem nyúl, mert hozzányúlni tabu. Fulladva lépünk ki az ajtón, nem tudjuk felfogni, amit láttunk. A kijárat felé indulunk, és egyszerre összeáll a kép. A táborvezetői iroda mellett húzódó kettős kerítés előtt négy fiatal, kopasz férfi és két nő gyülekezik, majd fotózkodásba kezd. A férfiak egyesével a kerítés kezdőpontjához állnak - mögöttük perspektivikusan a messzibe tart a póznákra feszített sodrony - karba font kézzel, diadalmas kőarccal néznek az objektívbe, míg a lelkes lányok kattogtatják a gépet. Később a párok összeölelkezve is beálltak fotóra. Az egyik férfin kék póló, a hátán fekete körbe rajzolt fekete kereszt: az újfasiszta mozgalmak közismert jelképe. A másikon világos póló, rajta a német birodalmi sas pontos ábrázolása, a madár karmai közt tartott korongban azonban horogkereszt helyett hármas szárú, úgynevezett kaszáskereszt. Az ábra körül egy - szintén közismert - újnáci jelmondat olvasható: White Power (Fehér hatalom). Az egyik nő filmet cserél, tele a tekercs. A környéken sehol egy biztonsági őr, nincs kihez fordulni, és még mindig nem hisszük el, amit látunk.

Autóval a néhány kilométerre fekvő hatalmas táborba, Auschwitz-Birkenauba (Brzezinka) megyünk. Az újabbik haláltábor parkolójában már kisebb a csődület, de alighogy megállunk, egy busz mögül két fiatal, szőke fiú veti rá magát a kocsinkra. Mire ocsúdnánk, egyik már önti is a kezében lévő flakon tartalmát a szélvédőre. Kiugrunk, döbbent indulattal rászólunk: azonnal fejezze be. But it is dirty, válaszol a fiú, majd vállrántva távozik a már tényleg összemocskolt szélvédőjű autótól. Mellettünk három, arasznyi sávban szabadon hagyott hasú, cérnapántos topot viselő, divatosan öltözött tinédzserlány halad a táborkapu felé. Egyiknek megcsillan a piercing a köldökében.

Szinte összeroppantja a belépőt a hatalmas, geometrikus halálmező látványa. A barakkok nagy részéből mára csak egy karcsú téglakémény maradt, itt-ott a hossztengelyükbe épített betonlatrinák is látszanak. Az épületek közt unatkozó osztálykirándulás-csoportok lődörögnek: nincs semmi látnivaló. Itt nincsenek kiállítások. Itt csak a hely van. A korhadó talpfákon, a kapun befutó sínpár,

a rámpa, a kerítés, az emlékmű

és a messzi távolban az egyetlen kiállítótér, az egykori fürdő. A sín végén emelt nemzetközi emlékmű felé igyekszünk. Ennek két oldalán a lerombolt krematóriumok és gázkamrák maradványai. Egyik mellett, fák árnyékában tizenéves izraeli diákok fekete egyenpólós csoportja. Tanárukat hallgatják, aki a kihelyezett fényképes tájékoztató táblák előtt magyaráz. Egy fiúnál izraeli zászló - mintha az évtizede ismétlődő Életmenet kicsinyített mását látnánk. A fiatalok aztán elindulnak: arcukon értetlen döbbenet, dac és fáradtság. Az emlékhelytől a "Kanada" - vagyis a meggyilkoltak holmijának raktározására szolgáló táborrész - felé indulunk. A barakkokból csak a betonaljzat maradt meg. A harminc óriási építmény helyén, középen egy sátorforma, alacsony rácsketrec látszik. Alatta a foglyok ingóságainak feltárt, ott hagyott maradéka. A szabad ég alatt elrozsdált kanalak, kések, bicskák, láncok, kulcsok, orvosságos szelencék, csatok hevernek. Egy sarokban magyar kétfilléres. Odébb lépve észrevesszük, hogy a ketrecen kívüli terület is teli tárgydarabkákkal. Amerre járunk, minden talpalatnyi helyen ott hevernek. Egy kés pengéjét vesztett, bumfordi nyelét veszem fel a földről. Talán ebben a pillanatban értem meg, hol járok.

A tábor sarkába indulunk, ahol apró tavat jelöl a térkép. Körben szép nyírfaliget, madárszó, hűvös szellő. A tó partján egyforma, fekete emlékkövek négy nyelven hirdetik: körülöttünk százezrek hamvából van a föld, a meder. A mocsaras szélű tó vize mélyvörös. Színén békák lebegnek.

A tó mellől induló út elején egyszerre feltűnik

a négy szkinhed

és a lányok. Közeledünk egymáshoz. Rajtam kipa, hagyományos zsidó fejfedő. Hiszen Birkenau a világ legnagyobb zsidó temetője. Észreveszik a sapkát. Látom. A vállak kifeszülnek, a társaság széthúzódik az úttest széleiig. Nem tudok merre nézni. Lehúzódva elhaladunk mellettük. Pár méterre távolodva érzem, valaki néz. Hátrafordulok: egy fiú és egy lány bámul. A fiú igyekszik nagyon ijesztő lenni. A lány arcán széles, gúnyos vigyor. Újra meg újra hátranézek, nem indulnak-e utánunk. Nem. A közelben senki sincs. A lány bámul rezzenéstelen, diadalmas mosollyal. A legtaszítóbb emberi ábrázattal, amit valaha láttam. Csoportjuk továbbsétál a tó felé.

Birkenau területén őrrel nem találkoztunk a kijáratig. A hatfős neonáci - részint egyértelmű viseletbe öltözött - csoport zavartalanul járt-kelt a két táborban. És senki nem akadályozta meg a fényképek letépését, a krematórium meggyalázását, nem javította meg a villanyvilágítást, nem rendezte újra az itt lemészárolt sok százezer magyar zsidó emlékkiállítását az elmúlt három év alatt (ennek okait, illetve a közelmúltban bejelentett kiállításfelújító szándékot ismerjük), nem kergette el az ablakmosó hiénákat a parkolóból, nem küldte vissza a bejárattól a diszkóba öltözött lányokat. Senki.

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.