A felkelő nap konyhája: Sushi bejzli
Mikor még úgyszólván gyerekember voltam, úgy distancíroztam az ázsiai konyhák között, hogy - európai párhuzammal - a francia megfelelője a kínai, koreait, thait, indonézt akkor még nem ismertem, és a japán étkezés meg olyan, mint a keletnémet koszt, egzotikus szószban az, amit 1949-89 között, az NDK fennállása idején a vörösfasiszta porosz markotányosnői elmebaj kitalálni bírt. Aztán, több mint tíz éve, egyszer elmentem Japánba, ha már ott voltam, ettem is, s be kellett látnom, hogy a kiinduló tétel feltehetően életem legnagyobb melléfogása volt, olcsó sztereotípiákon és még nyálasabb párhuzamokon nyugvó baklövés. A japán konyha olyan, mint a japán vizuális kultúra. A kínai barokkjával összehasonlítva egyszerű vonalak, minimalista ízek, színek, fekete-fehér kalligráfiák, ukiyo-e; mint a skandináv építészet mondjuk a Palladinóval összevetve.