Mikes Éva

Eredetileg azt gondoltam (némi megkönnyebbüléssel), hogy ez alkalommal nem kell a darabról írni, a teljes felület az előadásé, illetve a színházé, a szó legszorosabb értelmében. Alig néhány perccel később azonban kénytelen voltam belátni, hogy optimizmusom túlzott volt. Mondjuk ki végre: ez a darab nem viseli jól a színpadot. Nem is darab a szó technikai értelmében, hanem drámai költemény, még ha annak tökéletes is. Élvezésének megfelelő módja az olvasás. Átadhatjuk magunkat a nyelvi szépségnek, magával ragadhat minket a gondolati tartalom, eltöprenghetünk egyes alapkérdéseken: mivégre születtünk, halad-e a világ, megéri-e a kínlódást ez a kis élet stb. De kinek jutna eszébe színpadra állítani Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét vagy Babits Esti kérdését?

Az élet is rendez, mint tudjuk. Szinte egy időben a Baby Jane Madách Kamara-beli bemutatójával, az Egyesült Államokban meggyilkoltak egy hatéves gyereksztárt, minimodellt, törpe felnőttet, óvodás manökent, Baby Jont. Brutálisan megölték, előtte brutálisan megerőszakolták. De emlékszünk még talán a tavalyi egyik, ugyancsak amerikai gyerektragédiára, amikor a kilencéves kislány pilóta lezuhant repülőgépével. Nem tudom, ki hogy van vele, az amerikaiak nyilván kicsit jobban, nekem hánynom kell a gyereksztároktól, a hatéves ajkakon (köztünk szólva, akárhány éves ajkakon) virító rúzstól, a gyerekbőrt belepő alapozótól, az ártatlan tekintet fölött meredő műszempillától, az öltönyben feszítő és tűsarkúban tipegő óvodásoktól, és azt gondolom, beteg emberek ezek. Mármint a szülők, akik túl hamar csinálnak felnőttet a gyerekeikből, túl hamar kezdik a bőröket lenyúzni róluk, akik mindazt, amire ők képtelenek voltak, kihajtják a gyerekeikből, akár a kifutón való tipegést, akár a repülőgép-vezetést. Meg az ügynökök, ügynökségek, nézők, olvasók, akik vevői és elárusítói mindennek. Hányok a gyerekprostitúció minden fajtájától, amin egyszerű adásvételt értek, és majdnem mindegy, hogy a gyerek külsejét, genitáliáit vagy koraérettségét, esetleg tehetségét árusítják vagy fogyasztják torz lelkű felnőttek. Azt az összes közhelyet, amit a gyerekek sérüléseiről a témában el lehetne mondani, nem mondom el. De bevallom, kicsit unom is mindezt, a gyerekkori sérüléseket vonszoló felnőtteket, az őrülteket. Az életet nem unhatjuk (vagy legalábbis nem illik), de lecsapódásait igen. Unom a Baby Jane című darabot, unom, ha két ember úgy teszi tönkre egymást, hogy az egyik beteg, a másik bolond, és mindkettő hazudik. Még inkább unom, ha azok is hülyék körülöttünk, akik amúgy nem bolondok, a pipogya, mafla, bamba rendőrt, szomszédot, az 50 éves gyereket és hárpia anyját. Unom az összes sztereotíp jellemet (Baby Jane, Madách Kamara).

Az ember bowlingozik. Fogja a ménkű nehéz golyót, kicsit megroggyan alatta, megpróbálja a megfelelő ujjakat a megfelelő lyukakba szuszakolni, megpróbál nem becsúszni maga is a golyóval együtt a pályára, majd azon dolgozik, hogy ne a két szélső fekete árokba gurítson. Megcsíp néhány bábut, vérszemet is kap rögtön, elkezdi hajhászni a sikert, megszállottan gurít, nemsokára már csak a tízes találatokra hajt. Szeme az eredményjelzőn, meg partnerén, mit szól hozzá, rossz vagy jó éppen, amit csinál. Menet követ menetet, közben pár sör is lecsúszik, remekül mulat. Eltelik pár óra, vége az estének. Ennyi.

Az abszurd a színlapon kezdődik: a Thália Társaság előadása a Thália Színházban. Az épület befogadóként, héjként vendégül látja a húst, a magot, a levet, az ízt. A hús, a mag, az íz meg csendesen elironizálgat ezen. Választ például egy szerzőt. Mrozeket, a lengyelt, s egy darabot, a pár éve íródott Szerelem a Krímben címűt. S bemutatja - Magyarországon először. Betuszkolja a héjba, majd szétrepeszti a burkot kicsit, fergeteges sodrással, humorral, aktualizálással, en passant megemlítvén a befogadó színházak s a színészek, színésznék nehézségeit, a közönség hálás nyerítése közepette. Ez a mának szóló mondanivaló.