Az abszurd a színlapon kezdődik: a Thália Társaság előadása a Thália Színházban. Az épület befogadóként, héjként vendégül látja a húst, a magot, a levet, az ízt. A hús, a mag, az íz meg csendesen elironizálgat ezen. Választ például egy szerzőt. Mrozeket, a lengyelt, s egy darabot, a pár éve íródott Szerelem a Krímben címűt. S bemutatja - Magyarországon először. Betuszkolja a héjba, majd szétrepeszti a burkot kicsit, fergeteges sodrással, humorral, aktualizálással, en passant megemlítvén a befogadó színházak s a színészek, színésznék nehézségeit, a közönség hálás nyerítése közepette. Ez a mának szóló mondanivaló.
Először 1965-ben játszottak itthon Mrozeket: Kaposvárott, majd egy esztendővel később, éppen 30 éve, éppen a Tháliában. A szerző ironikus, groteszk, szatirikus, végletes, absztrakt, térből és időből kiemelt darabjai azóta is fel-feltűnnek a honi deszkákon. Ma persze másképp lehet élcelődni közös átkosunkon, mint lehetett akkor, amikor tiltott gyümölcs volt a bírálat, a korkritika. Mára már elpárolgott a legfőbb fűszer, az elhallgatás pikantériájának ereje, s talán éppen ez okozza, hogy a háromfelvonásos darab úgy gyengül, ahogy közeledik a mához, és messze legjobb része az első felvonás, a századfordulós csehovi kor, ami irodalmi és stílusparódia, s ebben a műfajban kiváló. Precízebben: ez a darab. A többi csak illusztráció. Eleinte hitetlenkedve ül az evő a nézőtéren, és behabzsolja az elékínált gyümölcsöt: a nagy szláv lélek, a csehovi miniatűr történések, a végeérhetetlen esték, sálak és szamovárok világának paródiáját. Itt a nyelv, a mozdulatok, a gesztus és mimika, a test, a hangsúly együtt játszik. A forradalom utáni időről s leginkább a máról egyre inkább csak a kellékek, a tárgyak, a ruhák beszélnek, nem a szöveg. Vastag harisnya, feszes zubbony, akkor szovjet tisztek vagyunk, s szöggel kivert bőrdzsekiben, fekete napszemüvegben, fekete testünkkel fekete fehérneműben csak Amerikában vagy felé menet létezhetünk. Kiürül a darab, fogy a mondanivaló, kevesebb az ötlet, s apad ezzel a játék tüze is, lassul a tempó, kedvetlenedik az előadás és a néző. Mit lehet nekünk még elmondani a személyi kultuszról s az érzelmeket is nélkülöző, szerelemfogyott amerikanizálódásról, amit ne tudnánk, s főleg, ami ne lenne közhelyes? Sematizál a második két felvonás, s mintha a rendező Taub János is feladná a küzdelmet, mintha fáradna, kevésbé dolgozná ki, egyre inkább elsietné. De az is lehet, hogy csak nem lehet a darab űrjeit gegekkel betömni. Túl nagyok a lyukak. Csehovról, arról igen, a polgári létről, a vége-hossza nincs orosz estékről van mit mondani.
Nem a hibátlan szereplőgárda okolható, hogy csalódottan megyünk el az előadásról. Túl jó az első felvonás, túl nagy az öröm, a hála bennünk: végre jól mulatunk, ízlik a gyümölcs. Aztán alig van már mit rágicsálnunk, fogy a hús, végül marad a csutka, eldobjuk, s megyünk.
Hirtling István, Kubik Anna, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó, Bubik István, Nagy-Kálózy Eszter és Seress Zoltán komédiáznak, a szó legnemesebb értelmében. Elengedhetik magukat, és meg is teszik, túlozhatnak, karikírozhatnak, beszólhatnak, tombolhatnak. Jók a karaktereik, megejtő a humoruk, elvontan szellemes és alpárian közönséges egy-egy mozdulatuk. Színészek a színpadon. A Thália Társaság él. Thália meg bennük. Az épület? Falak. Csak falak.
Mikes Éva
