Új Színház: Izomláz (Beaumarchais: Egy őrült nap, avagy Figaro házassága)

  • Mikes Éva
  • 1997. február 13.

Zene

Az ember bowlingozik. Fogja a ménkű nehéz golyót, kicsit megroggyan alatta, megpróbálja a megfelelő ujjakat a megfelelő lyukakba szuszakolni, megpróbál nem becsúszni maga is a golyóval együtt a pályára, majd azon dolgozik, hogy ne a két szélső fekete árokba gurítson. Megcsíp néhány bábut, vérszemet is kap rögtön, elkezdi hajhászni a sikert, megszállottan gurít, nemsokára már csak a tízes találatokra hajt. Szeme az eredményjelzőn, meg partnerén, mit szól hozzá, rossz vagy jó éppen, amit csinál. Menet követ menetet, közben pár sör is lecsúszik, remekül mulat. Eltelik pár óra, vége az estének. Ennyi.

Az ember bowlingozik. Fogja a ménkű nehéz golyót, kicsit megroggyan alatta, megpróbálja a megfelelő ujjakat a megfelelő lyukakba szuszakolni, megpróbál nem becsúszni maga is a golyóval együtt a pályára, majd azon dolgozik, hogy ne a két szélső fekete árokba gurítson. Megcsíp néhány bábut, vérszemet is kap rögtön, elkezdi hajhászni a sikert, megszállottan gurít, nemsokára már csak a tízes találatokra hajt. Szeme az eredményjelzőn, meg partnerén, mit szól hozzá, rossz vagy jó éppen, amit csinál. Menet követ menetet, közben pár sör is lecsúszik, remekül mulat. Eltelik pár óra, vége az estének. Ennyi.

Ennyi? Másnap kissé meglassul a járása, válla kiszakad, alkarja lüktet, csuklója éget, inai reszketnek, ujjai sajognak. Muszáj visszaemlékeznie az előző esti játékra. Jó volt. És jó rá visszagondolni, még ha izmai késztetik is rá.

Ilyen egy jó színházi előadás. Mint egy jó bowling. Másnap, harmadnap is dolgozik bennünk.

És mi van, ha olyat látunk, amit már százszor eddig, csak sosem így? Vajon hány operának tudjuk csípőből sorolni a szövegkönyvíróját? És vajon hány élvezhető színpadon, rárakódott zenéje nélkül is? Vajon hányan olvasgatnak manapság Balázs Béla-műveket? A kékszakállú herceg várát mindenki ismeri, mégis. Beaumarchais-val is így vagyunk, ma már. A Figaro házasságát Mozart tálalásában tesszük asztalunkra úgy kétszáz éve. Amíg valaki, most például az Új Színház, Novák Eszter rendező, Kárpáti Péter dramaturg elő nem rántják az alapot, az eredeti szöveget, aztán kicsit aktualizálják, biztos, ami biztos, pár mai trágárságot beleszúrnak (számomra érthetetlenül egy-két "kurva anyád" még az Új Színház premierközönségéből is hahotát csalt ki), és mehet a móka. És hogy mi köze Beaumarchais-nak, Mozartnak és Figarónak a bowlinghoz? A másnap a kulcs. Mert az este az Új Színházban fergeteges. Gurulnak a golyók, dőlnek a bábuk, kacag a közönség. Nincs itt senkinek semmi más dolga, mint bolondozni, udvarolni, csélcsapni, ármánykodni, cselt vetni. Meg is teszi mindenki, egyenletes az előadás, jók kicsik és nagyok, nevesek és kevésbé azok, fiatalok. A színpadkép (Khell Zsolt) puritán és szellemes. Az ilyen kis színpadok berendezői hihetetlen és egyre rutinosabb leleménnyel varázsolnak pár rúdból, létrából, deszkából többszintű játékteret. Nagyokat röhögünk, csapkodjuk a térdünket, ahogy egy rendes vígjáték során ez el is várható. Jön a másnap, és azon kapjuk magunkat, hogy elmosolyodunk néha, eszünkbe jut ez-az az előadásból, dolgozik bennünk a színházi izomláz, ami pedig nem feltétlenül a víg előadások sajátja. Egy-egy vérben, bánatban, fájdalomban tocsogó Shakespeare vagy Strindberg, Albee, miegymás foglalkoztatja néha lelkünket másnap is. Mint az életben. A boldog percek huss, kiröppennek az ujjaink közül, csak bámulunk utánuk, míg a hiány, kudarc, csalódás, veszteségeink ott ragadnak a tenyerünkben. Több évtizedes színházi emléktárunkban az emlékezetesen nagy élmények között miből van több, bohózatból vagy tragédiából?

Ez az előadás könnyedsége ellenére talán mégsem annyira mulandó. Mitől nem az? Friss a darab? Nem. Aktuálisak a helyzetei? Nem. Érdekelnek ma grófok, grófnék, szobalányok cselszövései, incselkedései? Nem. Mi tiszta kapcsolatokban élünk? Nem. Nem mindig. Váratlan események zajlanak a színpadon? Nem, betéve tudjuk a darabot. Akkor mi a jó benne? Hát az egész, az elengedettség, az ötletesség, a szellemesség, a tempó. Cserhalmi György végre vidám és bohóckodik, sem nem dúvad, sem nem szenved, sem nem hős, csak marhul. Egyébként biztos tüdőgyulladásnak néz elébe, az első részt vizes gatyában, a másodikat vizes ingben tölti. Prókai Annamária szomorkásan mondta nemrég az egyik tévé egyik műsorában, hogy őt alig ismerik innen, az Új Színházból. A derű, a bolondozás Almaviváné, született Rozi szerepében bizonyára jót tesz a hírének. Széles László és Marozsán Erika jókedvvel, felszabadultan komédiáznak, csakúgy, mint Lázár Kati, akiről jó ideje tudjuk, hogy humorban is, drámában is szenvedélyes. Mindenki jó.

Hogy a sportnál maradjak, az egyik televíziós kommentátor(nő) műkorcsolya-közvetítésekkor minden újabb pár megjelenése láttán felkiált: látszik, hogy élvezik, amit csinálnak. Na, így ez a társulat is. Élvezik, amit csinálnak, mi meg őket. Még másnap is. Úgyhogy, ha jól akarják érezni magukat kicsit, menjenek el a színházba. Vagy bowlingozni. Esetleg korcsolyázni.

Mikes Éva

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.