Színház: Luxusbébik (Baby Jane + Luxuslakosztály)

  • Mikes Éva
  • 1997. március 6.

Zene

Az élet is rendez, mint tudjuk. Szinte egy időben a Baby Jane Madách Kamara-beli bemutatójával, az Egyesült Államokban meggyilkoltak egy hatéves gyereksztárt, minimodellt, törpe felnőttet, óvodás manökent, Baby Jont. Brutálisan megölték, előtte brutálisan megerőszakolták. De emlékszünk még talán a tavalyi egyik, ugyancsak amerikai gyerektragédiára, amikor a kilencéves kislány pilóta lezuhant repülőgépével. Nem tudom, ki hogy van vele, az amerikaiak nyilván kicsit jobban, nekem hánynom kell a gyereksztároktól, a hatéves ajkakon (köztünk szólva, akárhány éves ajkakon) virító rúzstól, a gyerekbőrt belepő alapozótól, az ártatlan tekintet fölött meredő műszempillától, az öltönyben feszítő és tűsarkúban tipegő óvodásoktól, és azt gondolom, beteg emberek ezek. Mármint a szülők, akik túl hamar csinálnak felnőttet a gyerekeikből, túl hamar kezdik a bőröket lenyúzni róluk, akik mindazt, amire ők képtelenek voltak, kihajtják a gyerekeikből, akár a kifutón való tipegést, akár a repülőgép-vezetést. Meg az ügynökök, ügynökségek, nézők, olvasók, akik vevői és elárusítói mindennek. Hányok a gyerekprostitúció minden fajtájától, amin egyszerű adásvételt értek, és majdnem mindegy, hogy a gyerek külsejét, genitáliáit vagy koraérettségét, esetleg tehetségét árusítják vagy fogyasztják torz lelkű felnőttek. Azt az összes közhelyet, amit a gyerekek sérüléseiről a témában el lehetne mondani, nem mondom el. De bevallom, kicsit unom is mindezt, a gyerekkori sérüléseket vonszoló felnőtteket, az őrülteket. Az életet nem unhatjuk (vagy legalábbis nem illik), de lecsapódásait igen. Unom a Baby Jane című darabot, unom, ha két ember úgy teszi tönkre egymást, hogy az egyik beteg, a másik bolond, és mindkettő hazudik. Még inkább unom, ha azok is hülyék körülöttünk, akik amúgy nem bolondok, a pipogya, mafla, bamba rendőrt, szomszédot, az 50 éves gyereket és hárpia anyját. Unom az összes sztereotíp jellemet (Baby Jane, Madách Kamara).

Az élet is rendez, mint tudjuk. Szinte egy időben a Baby Jane Madách Kamara-beli bemutatójával, az Egyesült Államokban meggyilkoltak egy hatéves gyereksztárt, minimodellt, törpe felnőttet, óvodás manökent, Baby Jont. Brutálisan megölték, előtte brutálisan megerőszakolták. De emlékszünk még talán a tavalyi egyik, ugyancsak amerikai gyerektragédiára, amikor a kilencéves kislány pilóta lezuhant repülőgépével. Nem tudom, ki hogy van vele, az amerikaiak nyilván kicsit jobban, nekem hánynom kell a gyereksztároktól, a hatéves ajkakon (köztünk szólva, akárhány éves ajkakon) virító rúzstól, a gyerekbőrt belepő alapozótól, az ártatlan tekintet fölött meredő műszempillától, az öltönyben feszítő és tűsarkúban tipegő óvodásoktól, és azt gondolom, beteg emberek ezek. Mármint a szülők, akik túl hamar csinálnak felnőttet a gyerekeikből, túl hamar kezdik a bőröket lenyúzni róluk, akik mindazt, amire ők képtelenek voltak, kihajtják a gyerekeikből, akár a kifutón való tipegést, akár a repülőgép-vezetést. Meg az ügynökök, ügynökségek, nézők, olvasók, akik vevői és elárusítói mindennek. Hányok a gyerekprostitúció minden fajtájától, amin egyszerű adásvételt értek, és majdnem mindegy, hogy a gyerek külsejét, genitáliáit vagy koraérettségét, esetleg tehetségét árusítják vagy fogyasztják torz lelkű felnőttek. Azt az összes közhelyet, amit a gyerekek sérüléseiről a témában el lehetne mondani, nem mondom el. De bevallom, kicsit unom is mindezt, a gyerekkori sérüléseket vonszoló felnőtteket, az őrülteket. Az életet nem unhatjuk (vagy legalábbis nem illik), de lecsapódásait igen. Unom a Baby Jane című darabot, unom, ha két ember úgy teszi tönkre egymást, hogy az egyik beteg, a másik bolond, és mindkettő hazudik. Még inkább unom, ha azok is hülyék körülöttünk, akik amúgy nem bolondok, a pipogya, mafla, bamba rendőrt, szomszédot, az 50 éves gyereket és hárpia anyját. Unom az összes sztereotíp jellemet (Baby Jane, Madách Kamara).

Unom ezenkívül a rossz vígjátékokat is, unom, ha remek (komédia)szerzők nevét eleve jó cégérnek vesszük, garanciának vagy menlevélnek a kritikátlan elfogadásra. Neil Simon tollából olyan szuper holmik születtek, mint a Furcsa pár, a Mezítláb a parkban, a Hotel Plaza, és annyi jó még, de ettől még lehetnek gyengébb próbálkozásai is. A József Attila Színház négy jelenete, ami egy szálloda luxuslakosztályában játszódik, egyszerűen gyenge és szánalmas. Sőt unalmas. Unom, ha nincs jellemkomikum, csak pocsék helyzetkomikum, ha azon kell nevetnem félórán át, hogy valaki lumbágóval fetreng a padlón, vagy azon, hogy tüdőrákja van, de ezt nem vallja be, vagy hogy valaki elmeséli, hogy a férfi, akivel randevúja volt, pipogya, ügyetlen, szörcsög, horkol, ilyesmi, és azt is unom, ha négy hülye, ellenszenves újságíró egy sajtótájékoztatón kikészít egy amúgy alkoholista, kurválkodó, nem családszerető, rossz regényt író sztárt, hogy kielégítse a szintén hülye olvasó botrányigényét. Mélylélektannak kevés, humornak gyenge, és mind a négy jelenet kidolgozatlan, illusztratív, túlságosan epikus (Luxuslakosztály, József Attila Színház).

Na ennyit a darabról. A két igazgató-rendező (Kerényi Imre, Léner Péter) és valamennyi színész erőlködik, ahogy a torkán kifér, hogy az előadás jobb legyen, mint az alapanyag. Piros Ildikó rózsaszínű babaruhácskáiban gejl, gonosz, gyermeteg, beteg, szánalmas, irritáló, szóval jó. Almási Éva nyomorék Blanche-a nem válik szánalmassá, sőt gyűlöletessé sem, ezt elérni valódi bravúr. Vasvári Emeséről, amikor legelőször láttam színpadon, azt gondoltam, végre egy originális, új stílus, aztán ahogy újra meg újra láttam, kiderült, hogy ezt az egyet tudja, egy bizonyos hanglejtése, egyetlen hangsúlyozása, egyetlen kiabálós hangszíne van. Üdítő viszont Gálvölgyi János jelenléte a színpadon, ő egyszerűen egyetlen hangsúllyal, egy felvont szemöldökkel, egy felhúzott vállal húsz másodperc alatt karaktert teremt.

A József Attila gárdája hozza a szokott formát és stílust, a jólesőnél kicsit harsányabbra hangszerelt figuráikkal igyekeznek a megíratlan jellemekbe életet lehelni, több-kevesebb sikerrel. Schütz Ila többel. Neki még néhány visszafogott, puha pillanatra is futja ebben a mérhetetlen, unalmas vigasságban.

Mikes Éva

Madách Kamara: a nem említetteken kívül: Pásztor Erzsi, Csűrös Karola; József Attila Színház: Vándor Éva, Kocsis Judit, Schnell Ádám, Sztankay István, Fehér Anna

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.