Az élet is rendez, mint tudjuk. Szinte egy időben a Baby Jane Madách Kamara-beli bemutatójával, az Egyesült Államokban meggyilkoltak egy hatéves gyereksztárt, minimodellt, törpe felnőttet, óvodás manökent, Baby Jont. Brutálisan megölték, előtte brutálisan megerőszakolták. De emlékszünk még talán a tavalyi egyik, ugyancsak amerikai gyerektragédiára, amikor a kilencéves kislány pilóta lezuhant repülőgépével. Nem tudom, ki hogy van vele, az amerikaiak nyilván kicsit jobban, nekem hánynom kell a gyereksztároktól, a hatéves ajkakon (köztünk szólva, akárhány éves ajkakon) virító rúzstól, a gyerekbőrt belepő alapozótól, az ártatlan tekintet fölött meredő műszempillától, az öltönyben feszítő és tűsarkúban tipegő óvodásoktól, és azt gondolom, beteg emberek ezek. Mármint a szülők, akik túl hamar csinálnak felnőttet a gyerekeikből, túl hamar kezdik a bőröket lenyúzni róluk, akik mindazt, amire ők képtelenek voltak, kihajtják a gyerekeikből, akár a kifutón való tipegést, akár a repülőgép-vezetést. Meg az ügynökök, ügynökségek, nézők, olvasók, akik vevői és elárusítói mindennek. Hányok a gyerekprostitúció minden fajtájától, amin egyszerű adásvételt értek, és majdnem mindegy, hogy a gyerek külsejét, genitáliáit vagy koraérettségét, esetleg tehetségét árusítják vagy fogyasztják torz lelkű felnőttek. Azt az összes közhelyet, amit a gyerekek sérüléseiről a témában el lehetne mondani, nem mondom el. De bevallom, kicsit unom is mindezt, a gyerekkori sérüléseket vonszoló felnőtteket, az őrülteket. Az életet nem unhatjuk (vagy legalábbis nem illik), de lecsapódásait igen. Unom a Baby Jane című darabot, unom, ha két ember úgy teszi tönkre egymást, hogy az egyik beteg, a másik bolond, és mindkettő hazudik. Még inkább unom, ha azok is hülyék körülöttünk, akik amúgy nem bolondok, a pipogya, mafla, bamba rendőrt, szomszédot, az 50 éves gyereket és hárpia anyját. Unom az összes sztereotíp jellemet (Baby Jane, Madách Kamara).
Unom ezenkívül a rossz vígjátékokat is, unom, ha remek (komédia)szerzők nevét eleve jó cégérnek vesszük, garanciának vagy menlevélnek a kritikátlan elfogadásra. Neil Simon tollából olyan szuper holmik születtek, mint a Furcsa pár, a Mezítláb a parkban, a Hotel Plaza, és annyi jó még, de ettől még lehetnek gyengébb próbálkozásai is. A József Attila Színház négy jelenete, ami egy szálloda luxuslakosztályában játszódik, egyszerűen gyenge és szánalmas. Sőt unalmas. Unom, ha nincs jellemkomikum, csak pocsék helyzetkomikum, ha azon kell nevetnem félórán át, hogy valaki lumbágóval fetreng a padlón, vagy azon, hogy tüdőrákja van, de ezt nem vallja be, vagy hogy valaki elmeséli, hogy a férfi, akivel randevúja volt, pipogya, ügyetlen, szörcsög, horkol, ilyesmi, és azt is unom, ha négy hülye, ellenszenves újságíró egy sajtótájékoztatón kikészít egy amúgy alkoholista, kurválkodó, nem családszerető, rossz regényt író sztárt, hogy kielégítse a szintén hülye olvasó botrányigényét. Mélylélektannak kevés, humornak gyenge, és mind a négy jelenet kidolgozatlan, illusztratív, túlságosan epikus (Luxuslakosztály, József Attila Színház).
Na ennyit a darabról. A két igazgató-rendező (Kerényi Imre, Léner Péter) és valamennyi színész erőlködik, ahogy a torkán kifér, hogy az előadás jobb legyen, mint az alapanyag. Piros Ildikó rózsaszínű babaruhácskáiban gejl, gonosz, gyermeteg, beteg, szánalmas, irritáló, szóval jó. Almási Éva nyomorék Blanche-a nem válik szánalmassá, sőt gyűlöletessé sem, ezt elérni valódi bravúr. Vasvári Emeséről, amikor legelőször láttam színpadon, azt gondoltam, végre egy originális, új stílus, aztán ahogy újra meg újra láttam, kiderült, hogy ezt az egyet tudja, egy bizonyos hanglejtése, egyetlen hangsúlyozása, egyetlen kiabálós hangszíne van. Üdítő viszont Gálvölgyi János jelenléte a színpadon, ő egyszerűen egyetlen hangsúllyal, egy felvont szemöldökkel, egy felhúzott vállal húsz másodperc alatt karaktert teremt.
A József Attila gárdája hozza a szokott formát és stílust, a jólesőnél kicsit harsányabbra hangszerelt figuráikkal igyekeznek a megíratlan jellemekbe életet lehelni, több-kevesebb sikerrel. Schütz Ila többel. Neki még néhány visszafogott, puha pillanatra is futja ebben a mérhetetlen, unalmas vigasságban.
Mikes Éva
Madách Kamara: a nem említetteken kívül: Pásztor Erzsi, Csűrös Karola; József Attila Színház: Vándor Éva, Kocsis Judit, Schnell Ádám, Sztankay István, Fehér Anna
