- borz -

Ennek a regénynek határozottan jót tett volna, ha nem ezt a címet, nem ezt a borítót, nem ezt a mottót kapja. Az első kötetes Marie Darrieussecq tud írni, csak úgy tesz, mintha sohasem hallott volna a suspense-ről, vagy fölötte állna az efféle praktikáknak. A Malacpúder igazi ötletregény, nem éppen érdektelen, de sem a sztorija, sem a szövegformálása nem elég izgalmas ahhoz, hogy könnyű szívvel lemondhatna mindarról a munícióról, amit már az elején, mondhatni, grátisz, ellő. Így nem kell több, mint egy futó pillantás, egy felületes betekintés, hogy tisztán lássuk a kibontakozást, sőt a végkifejletet is. Az emberből - közelebbről munkanélküli nőből, majd konzumhölgyből - disznóvá válás oda-vissza stációi néhol szellemesek, néhol didaktikusak, és van, hogy gyomorforgatók, de a hazai talajon állva nehéz megértenünk, hogyan válhatott ez a könyv irodalmi szenzációvá Párizsban.

Régis Wargnier ím visszatér régi sikerei színhelyére. Nem épp Indokínára gondolok - bár az is visszajátszik a filmben -, hanem egy sokkal nagyobb országra, a giccs határtalan birodalmára. A történet amúgy nem lépi túl egy bulvárra való szerelmi háromszög kereteit, de a rendező jól érzékelte, hogy az ilyesmivel ma már nem lehet kasszát dönteni. Alaposan feltuningolta hát a mindhalálig szerelmes férj és a kikapós asszonka esetét. Először is mögéje vetítette a legújabb kori francia történelem valahány mozgalmas fordulóját, aztán végigtologatta a színpadot a világ érdekesebb helyein. Ehhez kifejezetten jól jött a katonaférj, aki végigszolgálta előbb a második világháborút, utána a megszállt Berlinben teljesített szolgálatot, ahonnét Indokínába, Szíriába, majd Algériába szólította a haza. Felesége hol vele volt, hol meg nem, hol megcsalta, hol meg nem, de többnyire azért igen. Közben nem volt rossz asszony ez a Jeanne, szerette az urát, a gyerekeket, csak a vérinek nem tudott parancsolni. Van ilyen.

Dôreség azt hinnünk, hogy a tavalyi ünnepségekkel és vetítéssorozatokkal letudtuk a mozgókép századik születésnapját. A Lumi`ere fivérek nevezetes elsô vetítése 1895. december 28-án volt a párizsi Grand Caféban, de a nemzeti filmtörténetek csak ezután kezdôdtek. Például a magyar.