Nyolc kis kritika

szerző
- borz -
publikálva
1997/34. (08. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ennek a regénynek határozottan jót tett volna, ha nem ezt a címet, nem ezt a borítót, nem ezt a mottót kapja. Az első kötetes Marie Darrieussecq tud írni, csak úgy tesz, mintha sohasem hallott volna a suspense-ről, vagy fölötte állna az efféle praktikáknak. A Malacpúder igazi ötletregény, nem éppen érdektelen, de sem a sztorija, sem a szövegformálása nem elég izgalmas ahhoz, hogy könnyű szívvel lemondhatna mindarról a munícióról, amit már az elején, mondhatni, grátisz, ellő. Így nem kell több, mint egy futó pillantás, egy felületes betekintés, hogy tisztán lássuk a kibontakozást, sőt a végkifejletet is. Az emberből - közelebbről munkanélküli nőből, majd konzumhölgyből - disznóvá válás oda-vissza stációi néhol szellemesek, néhol didaktikusak, és van, hogy gyomorforgatók, de a hazai talajon állva nehéz megértenünk, hogyan válhatott ez a könyv irodalmi szenzációvá Párizsban.

KÖnyv

Ember az állatban

Marie Darrieussecq: Malacpúder

Ennek a regénynek határozottan jót tett volna, ha nem ezt a címet, nem ezt a borítót, nem ezt a mottót kapja. Az elsõ kötetes Marie Darrieussecq tud írni, csak úgy tesz, mintha sohasem hallott volna a suspense-rõl, vagy fölötte állna az efféle praktikáknak. A Malacpúder igazi ötletregény, nem éppen érdektelen, de sem a sztorija, sem a szövegformálása nem elég izgalmas ahhoz, hogy könnyû szívvel lemondhatna mindarról a munícióról, amit már az elején, mondhatni, grátisz, ellõ. Így nem kell több, mint egy futó pillantás, egy felületes betekintés, hogy tisztán lássuk a kibontakozást, sõt a végkifejletet is. Az emberbõl - közelebbrõl munkanélküli nõbõl, majd konzumhölgybõl - disznóvá válás oda-vissza stációi néhol szellemesek, néhol didaktikusak, és van, hogy gyomorforgatók, de a hazai talajon állva nehéz megértenünk, hogyan válhatott ez a könyv irodalmi szenzációvá Párizsban.

- borz -

Magvetõ, 1997; fordította: Gyimesi Tímea; 158 oldal, 750 Ft; 18 éven felülieknek

**

videÓ

Vadnyugati agitprop

Siringo, az indián seriff

Ebben a B-nek is csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetõ filmben már a vadnyugat sem a régi, az indiánok szeszben és fegyverben utaznak, nem pedig Gojko Mitic-i nemes eszmékben. Persze a rohadt fehér embernek még ez sem elég, a lepusztult õslakosokat így is átverik, majd jól le is mészárolják õket. Ezen a címszereplõ Siringo sem tud változtatni, pedig õ aztán valóban az igazság bajnoka, noha csak az egyik nagymamája volt indián, és megszemélyesítõjénél, Brad Johnsonnál már csak Kálid Artúr szinkronhangja ellenszenvesebb. Szóval ez a Siringo afféle vadnyugati zsaruként kénytelen szembenézni azzal, hogy nem koncolhatja fel azonmód az elvetemült bûnözõket, hanem be kell érnie a letartóztatással, ráadásul fõnöke (a seriff) állandóan ki akarja rúgni, naná, hogy az indián nagyi miatt. Siringo duzzog, dühöng, elvonul a hegyekbe, indián futóversenyen vesz részt kikapcsolódásként, míg végre kap egy testhez álló feladatot: el kell fognia egy szökött gazembert, aki egyébként is beígért hõsünknek egy kiadós kinyírást.

Elkezdõdik a hajsza, aminek az lesz a vége, hogy Siringóba beleeresztik a Fegyver- és Gázkészülékgyár egyévi tölténytermését mondjuk az ötvenes évek elejérõl, de õ mégsem hal meg, mert egy Hernádi Gyula kinézetû öreg indián megmenti. Innentõl már tiszta sor, Siringo meggyógyul, cselt szõ, gyújtogat, a végén pedig úgy áll bosszút, hogy ellenfelét jól nem öli meg, hanem bíróság elé állíttatja.

Az üzenet egyértelmû, a jó harcos tisztelje az Egyesült Államok törvényét, ráadásul lelkesen. A jó propagandisták jó munkát végeztek, teljes a hepiend, Siringo átnevelõdött jó amerikaivá, nem akar többet nyakra-fõre koncolni, az indiánosdit legfeljebb csak rezervátumi bulikon gyakorolja, és részegen olyanokat mond, hogy az igazság odaát van.

Hogy még súlyosabb legyen a dolog, a filmben vannak humoros részek, a zenét meg mintha a Bojtorján együttes csinálta volna.

- legát -

Rendezte: Kevin G. Cremin; forgalmazza az InterCom

*

sziget

A rocktéesz nyugdíjasa

Lemmy

A Motörhead zenekarnak összesen hat váltás ruhája van, Lemmynek, a frontembernek ebbõl körülbelül egy, és szívesen járnak hozzánk zenélni a porban. Nincsenek oda a nagy változtatásokért, egyetlen dolog, amivel kapcsolatban el tudják ezt képzelni, az a nõ, de fogadni mernék, hogy az aktus huncutul repetitív. Rátöltés. Egyszerû srácok, a dél-texasi és a Göteborg-alsó pigeon english közhelyszótárából (multikulturális társaság) is csak annyit szivárogtatnak ki, amivel egy eldöntendõ kérdésre válaszolni tudnak: szex, whisky, rock. Lemmy inkább nem is beszél, nem a szavak embere, az ötven-akárhány évével az az egyetlen célja, hogy megvalósíthassa a zenélés közbeni dugást, pedig nem az a rugalmas fajta, sokáig kéne jógáznia hozzá. Lehomoszexuálisozza még David Bowie-t, amivel kiérdemli a Sziget Kernje címet, de azért nagyon közvetlen, különösen az egyik kis huncut hostesszel a tizenöt közül, akiket a pletykák szerint a gázsihoz kértek. Lemmy már csak rövid ideig próbálkozik a mássalhangzóképzéssel, aztán ezüstveszkójában elmegy a Nagyszínpadra zenélni, illetve darálni másfél órán keresztül. Ott pedig a motorok mellett nincs mosolygás. A motorok is csak bõgnek.

- sissovics -

***** (mert a maga nemében a párját ritkítja)

LEMEZ

Coleman Lipcsében

Ornette + Joachim Kühn: Colors

Ornette Coleman a váratlan fordulatok embere. Kezdõdött avval, hogy negyven éve megjelent a jazz világában egy teljesen új koncepcióval és játékstílussal, aztán néhány alaplemez után eltûnt. Pár év után újra elõkerült, de akkor már nemcsak szaxofonozott, hanem hegedült és trombitált is. Aztán megint visszavonult, és újra felbukkant, mint a fõnixmadár. A zenészek, a stílusok változtak körülötte, de a koncepció maradt. Ornette a magányos hõs, akin nem fog az idõ, és aki szinte sosem játszik zongoristával.

Joachim Kühn 1944-ben született Lipcsében, késõbb zongoratanulmányokat folytatott, majd bátyjával, a kiváló klarinétos Rolf Kühnnel emigrált Franciaországba. Itt sok mindent csinált, de talán a legismertebb az a triója, amelyben Jean-Francois Jenny-Clark és Daniel Humair voltak a partnerei. Zenei gondolkodására már az NDK-s idõkben jelentõs hatással volt Coleman, egyszóval: régi álma valósult meg, amikor menedzsere összehozta a mesterrel.

Elsõ közös koncertjüket 1996-ban a veronai Arenában adták, és a zenei és kulturális különbségek ellenére olyan jól sikerült, hogy Joachim meghívta Ornette-et a volt Heimatjába, ráadásul a 20. jubileumi fesztiválra. Ennek a koncertnek a dokumentációja ez a CD. Coleman tizenkét új szerzeményt írt a duó számára, nyolc szerepel az albumon. Coleman zseniális komponista, Kühn kiváló zongorista, a duó úgy szól, mintha évek óta együtt játszanának. Ebben a zenében kevesebb a blues, mint Coleman korai felvételeiben. A szaxofon fájdalmasan szépen szól, és teljesen indokoltnak tûnik, mikor a mester trombitára vagy hegedûre vált.

Nem ez a legjobb Coleman-lemez, de nem csak gyûjtõknek ajánlott.

Czabán György Problémamegoldó

Harmolodic, 1997

**** és fél

film

Az Enterprise újra visszatér

Star Trek: Kapcsolatfelvétel

Voltaképpen én már a kábeltévén is utálom ezt a sok németül vartyogó ûrbarmot, hát még a moziban. Egyenruhájuk van, bután néznek, és rendreutasítják a gyûrött fejûeket. Mindig ez megy, ott az ûrben fenn.

Ám most más a helyzet. A Star Trek kultfilm. Amit elég sokat nyomatnak, és elég rossz, az elõbb-utóbb mind kultfilmmé válik.

Na de most az Enterprise legénysége nehéz perceket él át, lévén, hogy Borg belépett a föderációs ûrtérbe, és itt nagyobb mennyiségû teniszlabdát, litván húrt (az nem pattan el soha) és háromszáz tonna, salakpályán használatos meszet kíván értékesíteni. Picard kapitány telefonon hívja (a most látható S. T. az eddigiek közül a legkorszerûbb technikával készült, a leglélegzetelállítóbb trükköket s komputertechnikát alkalmazza) McEnroe tizedest, aki jön, és leveri Borgot, mint a határkarót. Sajnos utána ezt megteszi Musterrel, Navratilovával és a mi Vidáts Rékánkkal is, ami csúnya dolog, pláne, mert felesleges, hiszen a végére kiderül, hogy Borg csak egy cyborg, és a kapcsolatfelvételt sem tudja megakadályozni.

P. D.

A UIP-Duna Film bemutatója

**

film

Róka fogta csuka

Ebadta delfin

Ha az ember állatfilmet készít, nem nagyon szokta címadáson törni a fejét. Ha a mozi egy darab jószágról szól, akkor a cím egy darab név (+ néha típusmegjelölés) Lobo, a farkas; Nikki, Bambi, Bolhás stb. Ha a film két darab állatról szól, a címadás a már ismert logika mentén halad elõre: Fickó és Pletyka, Bonnie és Clyde. De aztán az ember az elkészült állatfilmjét eladja a magyaroknak, mert azok nagyon buknak az ilyesmire, néha még rá is ígérnek az árra, csak legyen a darabban egy sün vagy egy víziló, hegyi kecske. Na most a magyarok hazaviszik az ember állatfilmjét, és átkeresztelik, mint a Münnich Ferenc utcát. Ha a moziban egy ló van és darázs, még véletlenül sem Lódarázs lesz a címe, hanem A lóvá tett darázs vagy A szarvassá vált bogár, ilyenek.

A fent leírtakból simán kikövetkeztethetõ, hogy az Ebadta delfin egy kutyáról és egy delfinrõl szól. Elmeséli, milyen az, amikor a derék házõrzõ beleszeret a delfinbe. Ha az állati elmék kattogása az állati szívek dobogásával keveredik. A videókazetták borítója az ilyet családi filmnek nevezi. Kék benne a víz, az állatok pedig csuda kunsztokat tudnak. Nagyi elalszik az egyes székben, Öcsi szétszórja a popcornt, a fater kiugrik egy sörre, a muter megszökik a jegyszedõ nénivel.

Szóval uncsi az egész.

H. Z.

Az InterCom bemutatója

**

sziget

Szakadás

Színház, zene, népek

A Sziget az idén kulturálisan kettészakadt. A színházi programot leszámítva. Akörül az idén kicsit nagyobb a pangás, de a mennyiség persze nem megy mindig a minõség rovására, az a kevés, ami van, az jó. Zenés és táncos szigetlakókra osztható a populáció. Nem is emlékszem már pontosan, hogyan, de az Internetto szigeti szárnyas ügynöke, bizonyos Pandora 004 jelentései szerint ez a népesség földrajzi fekvésében is kifejezõdik. Táncos sátrak és zenés színpadok vannak, azok környékén meg az emberek, helyenként pattanásaikat rizsfestéssel álcázó tinédzserek. Az átjárás minimális, maximum titokban, a másik hátán. Van, aki a koncertek alatt a színpad környéki kocsmában rúg be, és onnan bámul reggel négyig, az utolsó koncertig el sem mozdul, néha tenyérbemászó modorral barátkozik, van, aki meg a táncos sátrakban áll be, és ott toporog hajnalig. A két tábor nem fog háborúzni, mert itt még a punkok is virágpunkok, és egyébként sem látnának a portól, ami miatt a szigeten hamarabb sötétedik. Mindenki boldogan mosolyog, az Alba Kör is a taposóaknákon, csak az óbudaiak lázadtak fel a hang miatt, egész évben készültek rá, meg a buta in-kalos szomorú, mert annak meg elszívták a drogkutyáját.

- sissova -

***

TÉVÉ

Békés öregkor

Volt 1x1 zenekar

Nincs szánalmasabb egy idõsödõ rockernél szerintem, sõt egy idõsödõ rocker még visszataszító is tud lenni sokszor, amikor nyilvánvaló, hogy kamu, amit csinál, és õelõtte is nyilvánvaló, de csinálja, mert úgyis beszopják, és mert a megfelelõ marketinggel kísért, a jó ízlés szabta határokon belül maradó "lázadás" bírja hozni a pénzt, de nagyon, és mert azt gondolja, hogy ha ugyanazt csinálja, mint húsz évvel ezelõtt, akkor az a húsz év nincs is, és õ sem öregedett meg. A Sándor Pál által jegyzett LGT-filmben, amit a múlt hétvégén vetített a Magyar Televízió, jobbára idõsödõ rockerek szerepeltek, de, hála istennek, egyáltalán nem voltak visszataszítók. Valahogy nem rondán öregedtek meg, Presser, Somló, Solti, Karácsony és Laux nem mondták egyszer sem, hogy õk a "nagy generáció", nem terrorizálták evvel a rettenetesen-fasza-gyerek-voltam-vagyok önmitológiával az elõbb és késõbb születetteket. Vagy mondjuk az elsõ részben biztosan nem: az inkább arról szólt, hogy volt néhány nagyon tehetséges gyerek a hétkerületbõl, vagy a hatból, vagy a nyolcból, akik többre voltak hivatottak annál, amit ez az ország akkor, a hetvenes évek elején meg bírt a polgárainak engedni, és õk ebbe eléggé tönkre is mentek, az egyik, Barta, effektíve belehalt, a másik, Laux meglépett, a többi meg ittmaradt, és soha nem lett az, aki lehetett volna, nagy sztár Amerikában. Ez nem valami szép fiatalság, akárhogyan is forgatom. Szomorú kis film volt ez, még akkor is, ha a második részben mindenki igen boldognak mutatkozott: ekkor voltak õk "a nyolcvanas évek elejének meghatározó zenekara"; hát egy lószart. Megtört emberek voltak inkább, belebutulva az Egymillió fontos hangjegybe; a fontosabb dolgokról, ha voltak a nyolcvanas évek elején ilyenek, már mások énekeltek más színpadokon. De mindegy tulajdonképp: van egy szép történetük - a sajátjuk -, és ez is valami.

Csak nosztalgiát ne kelljen érezni utána.

- b. harangozó e. -

Volt 1x1 zenekar, rendezte: Sándor Pál, MTV 2

****

szerző
- borz -
publikálva
1997/34. (08. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...