"Nem szabad minket bántani!" (Horváth István, a Dunaferr Rt. vezérigazgatója)
Dunaújvárosban megállt az idő. Ahelyett, hogy a város lelke, a vasmű - a szocialista nagyipar hasonszőrű monstrumaihoz hasonlóan - a rendszerváltás után csöndesen kimúlt volna, munkanélküliek ezreit hagyva maga után szomorú mementóként, a gyár él és virul. (Hogy mennyire, arról megoszlanak a vélemények: azt, hogy milyen valós teljesítmény áll a cég vezetése mögött, nem könnyű megbecsülni.) Miként élnek és virulnak a vasmű körüli szatellitcégek, a mindenféle rendű és rangú beszállítók is, amelyek tulajdonosai között szép számmal bukkannak fel a Dunaferr-menedzsment tagjai is. És az is bizonyos, hogy a cégcsoport menedzsmentjének önértékelését 1996-ban, a sikerdíj kialkudásakor nem homályosította el a szociális szemérem. (Ennek részleteiről lásd keretes anyagunkat.) Ami önmagában persze még egyáltalán nem baj. A mostani kormány szemét azonban mintha csípné az egymilliárdot már meghaladó összeg.