Dolinszky Miklós

Itt van, megérkezett. Szőke és másfél mázsa. Kívülről pontosan olyan, ahogyan egy tekintélyes német zenetörténeti könyvet elképzel az ember. Szabolcsi Bence óta nem jelent meg Magyarországon szellemi önállóság pecsétjét viselő zenetörténet, így hát köszönet illeti a Typotex kiadót, amiért felvállalta a három fordító bevetésével készült, többéves gigászi munkát, évek óta töretlen zenei missziójának legfrissebb, egyben mindeddig legjelentősebb vállalkozását. Immár nemcsak dialektikus materialista egyetemi jegyzetekből vagy recens nyugati bóvliból oktatható zenetörténet, és a bölcsészkarok zenei munícióéhségét is jótékonyan csillapíthatja a kötet.

A négykezes eredetileg szobaműfaj volt, az intimitás műfaja, mely testközelbe hozta a nyilvános terek nagy, reprezentatív zenéit. Mondhatni: a négykezes a 19. század rádiójaként funkcionált; az idők azonban változnak, és ami egykor közvetítő volt, az ma egy másik rádió révén maga is közvetítetté válik. A hangverseny tere ugyanis mohó kapitalistaként kebelez be mindent, ami egykor a falain kívül: templomban, szobában, szabadban tenyészett. Az igazán nagyok mindenesetre már saját korukban is hajlamosak voltak ledobni magukról a műfaj funkcionális kötöttségeit: Schubert például, akinek zenéjét az intimitás megdicsőülésének is nevezhetném, éppen legnagyobb szabású négykezeseiben törődött legkevésbé a műfaj szociológiájával. Dolinszky Miklós