Élet az út szélén
Azok az emberek, akiknek esélyük sincs rá, hogy egy átmeneti szállóról legalább saját albérletbe költözzenek, hiába dolgoznak, vagy – ha már idősek – dolgoztak korábban évtizedekig. Azok a gyermekes családok, akiket kilakoltatás fenyeget, de nem fordulnak segítségért a családsegítőhöz, mert a kilakoltatásnál is jobban félnek attól, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Az a tartósan beteg, idős nő, akinek a családsegítőben azt válaszolták, túl sok adóssága halmozódott már fel az önkormányzat felé ahhoz, hogy segíteni tudnának neki, és megadták a fővárosi női éjjeli menedékhelyek elérhetőségét, hogy oda költözzön át a kicsi, fűtetlen önkormányzati bérlakásából, amelyben 28 évig lakott. Az az egyedülálló pályakezdő diplomás férfi, aki úgy 100 ezer forintot keres, az albérleti díja pedig még három lakótárssal együtt is a jövedelme több mint felét elviszi. Az a bántalmazott nőknek fenntartott krízisszállón élő nő, akinek néhány héten belül el kellett volna hagynia a szállót, a piaci lakbéreket nem engedhette meg magának, az önkormányzathoz pedig hiába fordult szociális bérlakásért. Az a fiatal anya, aki lakást bérel, de mivel oda nem tud hivatalosan bejelentkezni, nem tudja a kerületi óvodába beíratni a gyerekét, és ezért mindennap a város másik végébe kell utazniuk. Azok a pályakezdő pedagógusok, ápolók, szociális munkások, akiknek, ha egyedül élnek, akár a legolcsóbb kerületekben is megfizethetetlen az önálló lakhatás. Az a vidékről Budapestre érkező, betongyárban dolgozó, egyedülálló férfi, akinek hónapokba telt, amíg talált egy olyan albérletet, amelyet a kaucióval együtt meg tudott engedni magának, s addig egy sátorból járt be dolgozni.