Élet az út szélén

A súlyosbodó lakhatási válságról

Azok az emberek, akiknek esélyük sincs rá, hogy egy átmeneti szállóról legalább saját albérletbe költözzenek, hiába dolgoznak, vagy – ha már idősek – dolgoztak korábban évtizedekig. Azok a gyermekes családok, akiket kilakoltatás fenyeget, de nem fordulnak segítségért a családsegítőhöz, mert a kilakoltatásnál is jobban félnek attól, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Az a tartósan beteg, idős nő, akinek a családsegítőben azt válaszolták, túl sok adóssága halmozódott már fel az önkormányzat felé ahhoz, hogy segíteni tudnának neki, és megadták a fővárosi női éjjeli menedékhelyek elérhetőségét, hogy oda költözzön át a kicsi, fűtetlen önkormányzati bérlakásából, amelyben 28 évig lakott. Az az egyedülálló pályakezdő diplomás férfi, aki úgy 100 ezer forintot keres, az albérleti díja pedig még három lakótárssal együtt is a jövedelme több mint felét elviszi. Az a bántalmazott nőknek fenntartott krízisszállón élő nő, akinek néhány héten belül el kellett volna hagynia a szállót, a piaci lakbéreket nem engedhette meg magának, az önkormányzathoz pedig hiába fordult szociális bérlakásért. Az a fiatal anya, aki lakást bérel, de mivel oda nem tud hivatalosan bejelentkezni, nem tudja a kerületi óvodába beíratni a gyerekét, és ezért mindennap a város másik végébe kell utazniuk. Azok a pályakezdő pedagógusok, ápolók, szociális munkások, akiknek, ha egyedül élnek, akár a legolcsóbb kerületekben is megfizethetetlen az önálló lakhatás. Az a vidékről Budapestre érkező, betongyárban dolgozó, egyedülálló férfi, akinek hónapokba telt, amíg talált egy olyan albérletet, amelyet a kaucióval együtt meg tudott engedni magának, s addig egy sátorból járt be dolgozni.

Ők mind áldozatai a szinte láthatatlan, de egyre nagyobb tömegeket és már a középosztályt is egyre inkább érintő lakhatási válságnak – annak a válságnak, amelyet a kormányzat és a legtöbb önkormányzat nemcsak nem tud, de mintha nem is akarna orvosolni.

 

Eltűnő bérlakások

 

A 80-as évek végén Budapesten minden második lakás, több belvárosi kerületben pedig a lakások közel 100 százaléka tanácsi bérlakás volt. Mára a fővárosi lakásállománynak kevesebb mint 5 százaléka van önkormányzati tulajdonban, és ennek is csak mintegy fele „szociális bérlakás”. A hajdan köztulajdonban álló lakásállomány szinte teljes körű privatizációja nem csupán felelőtlen, rövidlátó és szélsőségesen igazságtalan újraelosztási hatásokkal járó társadalompolitikai intézkedés volt, hanem metafora is: a magyar állam és a helyi önkormányzatok nem csupán a köztulajdonban lévő laká­sok százezreit privatizálták, hanem a lakhatás ügyét is.

Az elmúlt öt évben átlagosan megduplázódtak a magánpiaci lakbérek a fővárosban – s Budapestnek ma lényegében nincsen lakáspolitikája. Ez történeti távlatban is szinte példátlan. Igazi hungarikum, hogy egy közel kétmilliós európai város főpolgármestere nemhogy közpolitikai válaszokat nem keresett, de még csak meg sem szólalt erről. A korábban fővárosi szinten működő megoldásokat a kormánypárti városvezetés szétrombolta: a források megvonása miatt évek óta nem működik az a díjkompenzációs rendszer és téli lakásrezsi-támogatás, amelyek korábban fővárosi családok tízezreinek segítettek a lakásfenntartás költségeinek a fedezésében és az eladósodás megelőzésében. A Fővárosi Önkormányzatnak néhány éve még volt felhatalmazása rá, hogy keretszabályokat alkosson a kerületek lakásgazdálkodásával és lakhatáshoz kapcsolódó pénzbeli ellátásaival kapcsolatban – az önkormányzati törvény módosításával azonban a parlamenti többség ezt a lehetőséget is megszüntette. Most ahány kerület, annyi szabályozás, de mégis egyértelmű a tendencia: egyre kevesebb önkormányzati lakásból egyre több embert tesznek utcára. A fővárosi önkormányzatok tulajdonában lévő lakásokból végrehajtott kilakoltatások száma az elmúlt másfél évtizedben az ötszörösére nőtt: hetente több mint 10 ilyen kilakoltatás zajlik csak a fővárosban, csak az önkormányzati lakásokból.

Az államot vagy az önkormányzatokat semmi nem kötelezi a lakhatásukat elvesztett gyermekes családok elhelyezésére. Húsz éve, hogy a gyermekvédelmi törvény kimondta: „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani”, és több mint harminc éve már, hogy Solt Ottilia és a Szeta küzdött ez ellen a kegyetlen gyakorlat ellen. Mégis a mai napig bevett intézkedés, hogy a hatóságok a kilakoltatással egy időben kiemelik a gyerekeket a családjukból. Ha pedig a családok átmeneti otthonában élő családból átmenetileg kiemelik a gyerekeket, a szülők automatikusan elveszítik a jogukat az intézményes elhelyezésre, hajléktalanszállóra kényszerülnek, és elindulnak azon a lejtőn, amelynek a vége szinte elkerülhetetlenül a gyerekek tartós elvesztése lesz. Mindez nemcsak embertelen és indokolatlan szenvedéssel jár, de sokkal több pénzbe is kerül, mintha a család együtt maradásának és önálló lakhatásának támogatása lenne az elsődleges szempont.

A lakhatási válság és az állami gondatlanság egyik legkevésbé látható összetevője a lakcímmel kapcsolatos problémák halmaza. Ma Magyarországon mintegy 90 ezer embernek van érvénytelen vagy a gyakorlatban használhatatlan lakcíme. Közöttük van az a több mint 60 ezer ember, akinek semmilyen lakcíme nincs (és így számos állampolgári jogukat sem tudják gyakorolni), illetve azok, akiknek csak tartózkodási címük van (így nem jutnak például egészségügyi ellátáshoz). Mindez nem csak a legszegényebbeket érinti. Sok magasabb jövedelmű ember is képtelen bejelentkezni abba a lakásba, amelyben lakik, mert ezt a tulajdonos – törvénytelenül – nem engedi meg neki. A magánbérleti piac árainak drámai emelkedése miatt ezek a bérlők gyakran még akkor sem merik érvényesíteni az érdekeiket, ha egyébként tisztában vannak a lakcímhez való jogukkal, mert félnek, hogy kirakják őket, és nem találnak más, megfizethető lakhatást. De az okmányirodák is rendszeresen jogot sértenek, amikor az állampolgárokat nem engedik bejelentkezni a lakóhelyükre, mert az esetleg nem minősül „lakásnak”, vagy egyszerűen nem akarnak tudomást venni a törvényről, és a lakástulajdonosok fogadatlan prókátoraiként akadályozzák, hogy a lakók érvényes bérleti szerződéssel bejelentkezzenek oda, ahol laknak. Egyes budapesti ingatlanközvetítő cégek automatikusan szerepeltetik az ügy­feleiknek javasolt szerződéstervezetükben a bérlők bejelentkezésének tiltását.

A lakhatási válság leginkább látható jele a közterületi hajléktalanság. A főváros jelentős szerepet vállal a hajléktalan emberek ellátásában, és bár ennek a szétrombolására is történtek próbálkozások, ezek egyelőre sikertelenek maradtak. A hajléktalanellátó intézményrendszer azonban többnyire csak az utcán alvástól tudja megmenteni a hajléktalan embereket, jobban mondva egy részüket. A két évvel ezelőtti télen 20 hajléktalan ember fagyott halálra csak Budapesten, és ezrek élnek közterületen, fedél nélkül vagy saját maguk építette kunyhóban – amivel éppen azt az otthonosságot és önállóságot igyekeznek saját erőből megteremteni maguknak, amit a tömegszállások nem tesznek lehetővé. Sok lakástalanná vált ember rémálma, hogy bekerül abba a hajléktalanellátó rendszerbe, amelyből semmilyen kiutat nem lát – viszont ha valaki egyszer „hajléktalanná” vált, szinte lehetetlen ettől a bélyegtől megszabadulnia, hiszen még a szociális intézményrendszeren belül is hátrányos megkülönböztetés éri.

 

Nem elég a jótékonyság

 

Az utóbbi időben egyre több önkéntes szerveződés kezdett el foglalkozni a lakhatási szegénységgel. A Heti Betevő, a Budapest Bike Maffia és más kezdeményezések lelkes önkéntesei sokakat segítenek étellel, és ami még fontosabb: azzal, hogy emberszámba veszik az érintetteket. Sokan vannak, akik azért lakhatnak ma valahol, mert a Nyugodt Szív Alapítvány segített nekik egy kisebb-nagyobb hátralék vagy a kaució kifizetésében. A társadalmi igazságosság azonban többet követel jó szándékú önkéntesek erőfeszítéseinél, jobb módú városlakók jótékonyságánál, közösségi gyűjtéseknél. A lakhatási válságot csak kiterjedt állami szerepvállalással és olyan lakáspolitikai intézkedésekkel lehet megoldani, amelyek – szemben a rendszerváltás óta eltelt időszak lakáspolitikájával – a legtöbb támogatást azoknak nyújtják, akiknek arra a legnagyobb szükségük van.

A lakhatás olyan alapvető emberi szükséglet, amelynek kielégítését tisztességes, jól szervezett társadalom nem bízhat kizárólag a piacra, egyéni túlélési technikákra vagy a közadakozásra. De a lakhatás kérdését nem lehet elszigetelten kezelni a társadalmi igazságosság általános kérdéseitől sem. Az egészségtelen lakáskörülmények, a túlzsúfoltság, az eladósodás, a lakásvesztés és a hajléktalanság mind a háztartások jövedelme és a biztos, egészséges lakhatás költsége közötti eltérésről szólnak. Szükség van tisztességes összegű lakásfenntartási támogatásra és olyan adósságkezelési szolgáltatásra, amelyeket – szemben a mai gyakorlattal – a legnagyobb bajban lévők is igénybe tudnak venni. De hogyan tudná törleszteni valaki az évek során akár milliósra duzzadt adósságát, ha a jövedelme arra sem elég, hogy a folyó lakásfenntartási kiadásait fedezze, és emellett még egyen is? Ahhoz, hogy mindenkinek lehetősége legyen biztos, egészséges és valóban otthont nyújtó lakhatásra, szükség van a bérszínvonal és a szociális juttatások – a családi pótlék, a rokkantsági ellátások, a nyugdíjminimum és munkanélküliek ellátásának – emelésére is.

A lakhatás bizonytalansága nem egy kisebbség problémája, hanem olyan válság, amely a társadalom egyre jelentősebb részének okoz – a szó szoros értelmében – álmatlan éjszakákat. Egyre kevésbé létezik „mi” és „ők”, amikor a lakhatási gondokról beszélünk. Megfelelő lakhatás nélkül szinte lehetetlen teljes értékű életet élni, tanulni, dolgozni, részt venni a társadalom életében. E krízis érdemi kezelése nem elsősorban pénz kérdése: Magyarország nem annyira szegény ország, mint amennyire a lakói szegények. Már azzal is hatalmas eredményeket lehetne elérni a lakhatási szegénység és a hajléktalanság csökkentésében, ha a magyar állam a jelenleginél egy forinttal sem költene többet lakásügyre, csak a rosszul célzott – ma jórészt a magasabb jövedelmű, vagyonosabb rétegek számára elérhető – lakástámogatásokat okosabban és igazságosabban osztaná szét.

Nem is a szakpolitikai javaslatok hiányoznak, hiszen a kívánatos lakáspolitikai reformok alapvető irányaiban régóta konszenzus van a szakértők körében. Persze a szakértők rongyosra beszélhetik a szájukat: ameddig nem érkezik valóban erős nyomás a társadalom részéről, addig nem lesz változás. Sokan, akik lakhatási gondokkal küzdenek, úgy érzik, egyedül maradtak a bajukkal, még ha tömegek szenvednek is ugyanattól. Sokan szégyellik, hogy milyen helyzetbe kerültek. Pedig ez nem az ő szégyenük, hanem a politikai uralkodó osztályé. A 20. század elején Budapestnek – hasonlóan a mai helyzethez – nem volt érdemi lakáspolitikája. Ezt két dolog változtatta meg: az erős és a radikális fellépéstől sem visszariadó (és a szociáldemokrata párt által támogatott) bérlőmozgalom, és a szociális várospolitikára is nyitott főpolgármester. A lakásszegénységben élő emberek és szövetségeseik kiharcolták a változást. Ma is ugyanez a feladat.

A lakáspolitikában sem lehet érdemi irányváltást elérni mélyreható politikai változások nélkül, hiszen ez a rendszer éppúgy ellenségének tekinti a jóléti államot, mint a jogállamot. Ez sem adhat azonban felmentést az alól, hogy az ellenzéki (és névleg baloldali) vezetésű önkormányzatok minden tőlük telhetőt megtegyenek helyben a lakhatási válság enyhítésére; és az alól se adhat felmentést, hogy mindannyian tiltakozzunk a kormányzat szegényellenes társadalompolitikája ellen, és ezáltal legalább azt elérjük, hogy a jogállamiság mellett a lakhatáshoz való jog is az Orbán-rezsim demokratikus ellenzékének az alapértékévé váljon. Egy új, igazságos Magyarországon az állampolgárok szabadságát és jogait nemcsak a valódi alkotmánybíróságnak és a független ügyészségnek kell majd védenie, hanem a szociális bérlakásoknak is.

A szerzők társadalomtudósok és lakhatási aktivisták.