Míg ma Magyarországon a zaklató módon és a gyermekkel való koldulás minősül pénzbírsággal büntetendő szabálysértésnek, a köztérhasználatra vonatkozó rendelet módosítására benyújtott indítvány a koldulás más, passzív formáit is büntetni kívánta Budapest turisztikai szempontból kiemelt közterületein. Az indítványt a fővárosi közgyűlés elutasította. Ám az elutasítás ellenére is érdemes megvizsgálni a javaslat mögött meghúzódó politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokat. A világ más nagyvárosaiban megfigyelhető tendenciák alapján talán csak idő kérdése, hogy Budapesten is tiltott tevékenység legyen a kéregetés vagy koldulás.
*
A budapesti kezdeményezés több szempontból sem volt egyedülálló az országban. Egyrészt Kaposvár és Szeged önkormányzata már korábban rendeletet alkotott a koldusok bizonyos helyekről való kitiltásáról, a "néma" koldulást is szabálysértéssé minősítve. (A szegedi helyzetről lásd: Majd az idő eldönti, Magyar Narancs, 2005. június 9.) Másrészt e rendeletek felfoghatók a városi közterek konkrét és szimbolikus birtokbavételéért folyó "küzdelem" mérföldköveiként is. E küzdelem korábbi állomásaiként említhető a fővárosi önkormányzat több éve folyó aluljáró-tisztogatási akciósorozata is, melynek során a fokozottabb tisztán tartás mellett megpróbálják fizikailag kiszorítani a hajléktalanokat, illegális árusokat és graffitiseket a frekventált budapesti aluljárókból. Egyes várostervezési, városépítészeti törekvések is hasonló fogantatásúak - például a mai utcabútor-tervezési trend, amely kifejezetten olyan padokkal kívánja ellátni Budapest köztereit, amelyeken csak ülni lehet, feküdni nem (lásd a hullámos padokat vagy az újabban megjelenő egyszemélyes köztéri "székeket"). A 4-es metró aluljáróit és állomásait - a tervek szerint - "csövesbiztosra" igyekeznek kialakítani, olyan zugok és sarkok nélkül, ahová a hajléktalan emberek esetleg be tudnának húzódni.
A hajléktalanok és koldusok köztéri megjelenésének korlátozása világszerte egyre jellemzőbb. Az USA legtöbb államában hoztak olyan helyi rendeleteket, amelyek a köztéri alvást, ülést, kéregetést tiltják (bár ott e rendeletek egy részét a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette). Kanadában és Ausztráliában a koldulást és az autók szélvédőjének mosását tiltották be, pénzbírsággal, illetve börtönbüntetéssel sújtva az "elkövetőket". A lisszaboni önkormányzat által finanszírozott utcai szociálismunkás-szolgálat egyik feladata a hajléktalanok átmeneti eltávolítása a közterekről, ha prominens vendég jár arra. Németországban is van példa arra, hogy a hajléktalanokat a rendőrök szó szerint kitoloncolják Berlin központjából, Japánban pedig a tokiói vezetés tervezi megtiltani a parkban alvást.
*
Vajon milyen társadalmi-kulturális körülmények motiválják az ilyen döntéseket, és milyen következményeik lehetnek - jóval túl kimondott céljaikon?
A városi közterek használata jól láthatóvá tesz néhány rejtett szociális-kulturális folyamatot. Többé-kevésbé tükrözi a különböző társadalmi csoportok erőtereit, egymáshoz való viszonyulásuk és alkalmazkodásuk nehézségeit. A közterületeken olyan csoportok, egyének kerülnek egymással közvetlen kapcsolatba, akik egyébként nem vagy ritkán érintkeznek a mindennapokban. E találkozások feszültségekkel terhesek, hisz a különböző életmódot folytató emberek érdekei, céljai, értékei és normái ütköznek egymással. Más és más célból, más és más módon használják a köztereket a különböző társadalmi rétegekhez, szubkultúrákhoz tartozók. Másra az utcákon, tereken, aluljárókban közlekedő járókelők, másra a boltosok, a vendéglátóhelyeket működtetők, másra a hajléktalanok, a koldusok, a turisták.
A hajléktalan emberek és a koldusok számára a közterületek a tulajdon hiányából fakadó hátrányaik csökkentésére alkalmas helyeket jelentik. Sokan közülük csak itt tudják kielégíteni minimális megélhetési szükségleteiket. A hajlék-talanok egy része az aluljáróban talál védelmet az időjárás viszontagságai ellen, lakás és otthon híján sokan itt próbálnak kialakítani valamiféle privát szférát maguknak; s ez sok - lakással rendelkező - járókelőt zavar, hisz ők ideiglenesen, közlekedésre használják e tereket. Sokan kifogásolják a koldulás vagy a hajléktalanság látványát, s morognak a koldusok "zaklatása", a koszos öltözetű, kellemetlen szagú hajléktalanok miatt. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja az ilyen életforma kialakulásának okait és nehézségeit, miként azt is, hogy az utcán élők tisztálkodási vagy jövedelemszerzési lehetőségei szűkösek. Pedig fontos lenne elgondolkodni, vajon jogosan vádolják-e a társadalom perifériájára szorult csoportokat, egyéneket azokért a magatartásformákért, amelyek hátrányos társadalmi, vagyoni helyzetükből fakadó életmódjuk kényszerű következményei.
*
A városvezetés esztétikai és idegenforgalmi okokra hivatkozva próbálja eltüntetni az utcán élők és koldusok "sokakat zavaró látványát" azáltal, hogy megerősíti a csoportokat elválasztó határvonalakat, növeli térbeli távolságukat. Nem kimondott, de annál inkább megvalósuló célja, hogy láthatatlanná tegye a problémákat azzal, hogy bizonyos nyilvános helyekről különböző eszközökkel kiszorítja, elkülöníti a társadalom perifériájára szorultakat.
Az ilyen szegregáló törekvéseknek bőven akadnak történeti előzményei. Mind Budán, mind Pesten már a XIX. században találunk példát arra, hogy bizonyos csoportok egyes tereket egyáltalán nem használhattak, míg más terek egy-egy meghatározott csoport számára voltak fenntartva. Gyáni Gábor történész Az utca és a szalon című munkájában (1999) idéz egy korabeli feljegyzést, melyben "a rendőrség azt kéri É, hogy a tanács tiltsa ki a (cselédeket, gyerekeket, mezítlábas és rongyos öltözékű munkásokat) a (Margit rakparti) sétányról, ahhoz hasonlóan, ahogy a pesti oldalon lévő Duna-korzón is tilos a cselédek és kisgyermekek tartózkodása! Az utóbbiak számára ugyanakkor jelölje ki a közeli Corvin teret tartózkodási hely gyanánt." A történeti szakirodalomból tudjuk azt is, hogy a városban a közép- és felső rétegek (polgári) igényeinek nem megfelelő viselkedésformákat és csoportokat megreformálandónak vagy eltávolítandónak tekintették, és - dologházak, szociális intézmények, bordélyházak alapításával - számos alkalommal korlátozták azon csoportok szabadságát, amelyeket a többségi társadalom normarendszere nem tudott elfogadni (például a közveszélyes munkakerülőkét, a koldusokét, a prostituáltakét). E rendteremtési akciók közül kiemelkedik az a rendelet, amely az első világ-háború előtt, Bárczy István főpolgármestersége idején született. E koncepció a nagyvárosi "irdatlan >>koldusügyA mai aluljáró-tisztogatási akció és a koldulást tiltó kezdeményezések két okból is e törekvések örökösének tekinthetők. Egyrészt mert a város bizonyos részeit, tereit a többi fölé emelik, s ezzel a város lakói között is hierarchiát teremtenek. Ez a nézőpont a belső, turisták által látogatott részeket lényegesen magasabb becsben tartja a külsőnek tekintett kerületeknél. Másodszor, az összes program közös jellemzője, hogy bizonyos - általában a középosztályinak, polgárinak tekintett - csoportokat és viselkedési módokat előnyben részesít másokkal szemben. E hierarchia tisztelete ma azzal is jár, hogy a magántulajdon egyre nagyobb teret hasít ki a városi közterekből. Vajon miért engedi a városi vezetés a különböző kávéházak és éttermek járdafoglalásait, miközben a hajléktalanokat eltávolítaná onnan? Nemcsak a gazdasági érdekek játszhatnak ebben szerepet, de a kívánatosnak, normának tekintett kulturális értékek és viselkedésformák felsőbbrendűségébe vetett hit is, amely éles ellentétben áll a szegénység jeleivel és a szegénység emberi velejáróival kapcsolatos ellenérzésekkel.
Pedig az elkülönítés nem jelent megoldást - csak az ideális (vagyis tisztának és rendezettnek tűnő) városkép látszatát próbálja kelteni, akár azon az áron is, hogy növeli az érintett marginális csoportok nehézségeit. Ez a politika nemcsak hogy korlátozza a legelesettebbek szabad mozgását, de elvágja azt a néhány szálat is, amely valamennyire még a társadalomhoz köti őket, tovább nehezítve ezzel megélhetésüket. A Kálvin téri aluljáróból kiszorított hajléktalanok elmondták: korábban megegyeztek az aluljáróban áruló boltosokkal, hogy nem zavarják őket, 5-10 méternél közelebb nem mennek az üzletekhez. "Megtartjuk ezt a határt, hogy ne zavarjuk a vendégeket. Tiszteletben tartjuk őket. Aki adni akar nekünk, az 10 méterrel arrébb is megta-lál minket." Eddig a járókelőktől kaptak némi pénzt, a környéken lakók közül és az aluljáróban működő pékségből is gyakran vittek nekik ételt. Most, hogy el kellett hagyniuk az aluljárót, aggódnak, hogy a segíteni akarók nem fogják megtalálni őket, így még nehezebbé válik a létfenntartásuk; és az eső és hideg ellen is új védelmet kell találniuk. Persze ellenpéldák is akadnak: olyan koldusok, akik valóban zavarják a járókelőket, akadályozzák őket mozgásukban. Mégis kérdés, hogy az ilyen magatartásformák büntetését helyes-e kiterjeszteni a másokat nem akadályozó segítségkérőkre, a lakás híján az utcán élőkre, a némán koldulókra.
*
A szabályozó törekvések azt mutatják, hogy egyre szűkül a városi köztér, a "köz" jelentésköre. A marginális helyzetű emberek kiszorulnak a "köz" és a "városlakó" fogalmából is. Mind az aluljáró-tisztogatási programban, mind a koldusrendeletet előterjesztő indítványban az esztétikai és idegenforgalmi szempontok mellett a városlakók életminőségének javítására hivatkoznak. Úgy tűnik, mintha a hajléktalanokat és koldusokat e politika hívei nem sorolnák a város-lakók közé. És mintha valamiféle egyöntetű vi-selkedésformát próbálnának kikényszeríteni a városban élő, életkörülményeikben és lehetőségeikben távolról sem egyforma emberekből. A városi köztérhasználat során kialakuló konfliktusok látszólagos feloldására egyes városok vezetése - a szociális ellátórendszer fejlesztése mellett - a közterület-használatot próbálja korlátozni, és a szegénység jeleit kívánja eltüntetni szegregáló, büntető szabályozások révén. Nyilván nem könnyű az ideálisnak tekintett városkép megteremtése a szociális biztonság és egyéni szabadság összehangolása mellett. Mégis kérdés, hogy e problémák megoldása csupán szociál- és várospolitikai döntések függvénye-e. Vagy talán az odafigyelésből és empátiából származó elfogadás és alkalmazkodás, az egyéni és közösségi aktivitás is javíthat valamit a helyzeten? És vajon képesek vagyunk-e arra, hogy a "köz" fogalmába bevonjuk az abból egyre inkább kiszorítottakat?
