Forgács Zsuzsa

Az egymáshoz dörzsölődő homokszemcsék nemi élete egy leheletnyivel érdekfeszítőbb, mint Catherine Millet művészettörténész önvallomása szexuális életéről. Legalábbis azoknak, akiket általában a standard pornófilmek is halálra untatnak. Ezen nem segít Catherine Millet sok ezer aktusának jellemzésekor mutatott látszólag eszelős sebészi őszintesége, mivel paradox módon a könyv végéig egy milliméterrel sem sikerül közelebb kerülni saját magához, saját lelke rezdüléseinek megértéséhez, illetve annak átlátásához, mi motiválta őt arra, hogy tengernyi szexpartin ajánlja fel testét ismeretlen férfiak tömegeinek. Úgy beszél minderről, mint egy olyan rovargyűjtő, aki pusztán a rovarok alaktani leírásának precizitását tartja fontosnak, és ezért megismerhetetlen számára a rovarok működésének rejtélye. Egy biztos, attól, amit mi normál kapcsolatteremtésnek és kapcsolatfenntartásnak hívunk, Catherine nemcsak zavarba jön, és képtelen vele bármit kezdeni, de eközben védekezésül azonnal mély, elviselhetetlen unalomba süllyed. A lelki életet, a lelki előjátékot megjátszásnak gondolja, mely idegesíti, és türelmetlenné teszi. Az őt megszállt rettenetes unalmat pedig szexuális aktusok hajszolásával próbálja lefedni, illetve az unalomban manifesztálódott tátongó ürességérzést szexuális aktusokkal kívánja betömni. Igazából csak ismeretlenek tudják izgalomba hozni, és az sem baj, hogyha nem kell felemelnie a fejét a szája előtt sorakozó anonim férfiak ágyékáról, vagy ha egy függöny takarja el az őt döngölő hímvesszőkhöz tartozó férfiakat. Állítása szerint csak név nélküli tomporokkal és hímvesszőkkel szeret bajmolódni, akár az állatok. Ritkán találkozhatunk ennyi önértetlenséggel, önfélrevezetéssel és álőszinteséggel egy ilyen, egyébként jó tollú, intelligensnek tűnő ember részéről.

Szilágyi Gyula szexuál-szociológus valószínűleg nemcsak a nők szemléletmódját képes átélni, hanem még sok más, a jelenlegi domináns fő-lénytől különböző létezőét is. Legfőbb jellemzője ugyanis a kívülálló számára szinte felfoghatatlan empátiakészség. És nem tagadom, vele szemben ülve a rádióstúdióban már éreztem a partedlit a nyakamban, és kés és villa nélkül álltam volna neki bekebelezni ezt az étvágygerjesztően édes embert, valahányszor úgy kezdett el egy mondatot, hogy "az aprófalvak szexuális élete...".

ADugj meg!-ről csak annyit lehetett előre tudni, hogy nők írták és rendezték, és hogy a francia ultrajobb erők követelésére az illetékesek ikszesítették, és ezzel száműzték Párizs egyetlen megmaradt pornómozijába. Mindenesetre, nyilván óvatosságból, a Titanic fesztivál szervezői is kihagyták elegáns prospektusukból a film ismertetését, holott a mű a fesztivál egyik slágere volt. Így utólag arra szavaznék, hogy a francia ultrajobbot nem az az egyetlen kondomos közösülés zavarta, melyben konkrétan látjuk a hímvesszőt behatolni a vaginába, sokkal inkább találhatta kínzóan elviselhetetlennek, hogy azt a rendkívül változatos és találékony - fallikus szimbolikában hiányt egy cseppet sem szenvedő - gépfegyverparkot, amit a férfiak a maguk örömére és használatára álmodtak ide a földre, a film két főhősnője is igénybe veszi felhalmozódott és elfojtott agressziója kiélésére, méghozzá ugyanazzal a magától értetődő hatalmi - szinte drogos - mámorral és céltalan kegyetlenséggel, ahogy azt férfi társaik is szokták tenni a vásznon és azon kívül. Ráadásul a két nő mindezt olyan valóságízűen teszi, mintha dokumentumfilmet látnánk.

Lehetséges volna ezen a Földnek nevezett, űrben hajókázó, paradicsomi anyaplanétánkon, a pirkadó harmadik évezredben faji hadován alapuló totális hatalomátvétel?