Női álmok (A Dugj meg! című filmről)

szerző
Forgács Zsuzsa
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

ADugj meg!-ről csak annyit lehetett előre tudni, hogy nők írták és rendezték, és hogy a francia ultrajobb erők követelésére az illetékesek ikszesítették, és ezzel száműzték Párizs egyetlen megmaradt pornómozijába. Mindenesetre, nyilván óvatosságból, a Titanic fesztivál szervezői is kihagyták elegáns prospektusukból a film ismertetését, holott a mű a fesztivál egyik slágere volt. Így utólag arra szavaznék, hogy a francia ultrajobbot nem az az egyetlen kondomos közösülés zavarta, melyben konkrétan látjuk a hímvesszőt behatolni a vaginába, sokkal inkább találhatta kínzóan elviselhetetlennek, hogy azt a rendkívül változatos és találékony - fallikus szimbolikában hiányt egy cseppet sem szenvedő - gépfegyverparkot, amit a férfiak a maguk örömére és használatára álmodtak ide a földre, a film két főhősnője is igénybe veszi felhalmozódott és elfojtott agressziója kiélésére, méghozzá ugyanazzal a magától értetődő hatalmi - szinte drogos - mámorral és céltalan kegyetlenséggel, ahogy azt férfi társaik is szokták tenni a vásznon és azon kívül. Ráadásul a két nő mindezt olyan valóságízűen teszi, mintha dokumentumfilmet látnánk.

ADugj meg!-ről csak annyit lehetett előre tudni, hogy nők írták és rendezték, és hogy a francia ultrajobb erők követelésére az illetékesek ikszesítették, és ezzel száműzték Párizs egyetlen megmaradt pornómozijába. Mindenesetre, nyilván óvatosságból, a Titanic fesztivál szervezői is kihagyták elegáns prospektusukból a film ismertetését, holott a mű a fesztivál egyik slágere volt. Így utólag arra szavaznék, hogy a francia ultrajobbot nem az az egyetlen kondomos közösülés zavarta, melyben konkrétan látjuk a hímvesszőt behatolni a vaginába, sokkal inkább találhatta kínzóan elviselhetetlennek, hogy azt a rendkívül változatos és találékony - fallikus szimbolikában hiányt egy cseppet sem szenvedő - gépfegyverparkot, amit a férfiak a maguk örömére és használatára álmodtak ide a földre, a film két főhősnője is igénybe veszi felhalmozódott és elfojtott agressziója kiélésére, méghozzá ugyanazzal a magától értetődő hatalmi - szinte drogos - mámorral és céltalan kegyetlenséggel, ahogy azt férfi társaik is szokták tenni a vásznon és azon kívül. Ráadásul a két nő mindezt olyan valóságízűen teszi, mintha dokumentumfilmet látnánk.

Sokan - így a vetítésen jelen lévő barátnőim is - panaszkodtak a film zavaros, esetleges dramaturgiájára. Valóban hiányzott belőle az amerikai piff-puff filmek olcsó, átlátszó, mértani kiszámítottsága, de a szerzők - érzésem szerint - itt egy ámokfutást akartak megénekelni, és az ámokfutásnak kevéssé szokott sajátja lenni a céltudatosság, valamint az események átlátható ok-okozatisága. Ezzel szemben a kommersz akciófilmekben az előre legyártott és jól bejáratott panelek, valamint a formai-dramaturgiai receptek szigorú betartása olyan ügyesen fedik le a tartalmi lényeget - magyarul olyan hibátlan a csomagolás és könnyen emészthető a cselekmény -, hogy szinte észrevétlenül megetetik és elfogadtatják velünk az agresszió tetszőlegesen vérfagyasztó kiélési formáit.

Nem valószínű, hogy akad elég vállalkozó szellemű magyar pornófilm-forgalmazó, aki behozná a Dugj meg!-et az országba - hiszen klienseinek nagy része ettől az anyagtól valószínűleg nem állna be -, ezért röviden összefoglalom a film cselekményét.

Egy Franciaországban élő arab származású pornószínésznő, Manu, barátnőjével elindul füvezni a parkba. Három, üresjáratban lévő, arra sétafikáló férfi elhatározza, hogy kihasználja a nők elszálltságát, valamint őrizetlenségét, és megerőszakolja őket egy parkolóban. A barátnő ellenáll, sikítozik, zokog, hányja-veti magát, ami meglehetősen tűzbe hozza a saját kegyetlenségétől felajzott bandavezért, ám az arab lány olyan némán és közönyösen hajtja végre utasításait, hogy ezzel elrontja a fiúk szórakozását, akik lefittyedve otthagyják őket. Az arab lány azzal vigasztalja barátnőjét, hogy nem kell úgy odalenni, meg nem kell annyira átélni a dolgot, hiszen a pénisz csak egy darab hús. Az arab lány később megpróbálja megvédeni egyik barátját egy másik bandától, akik épp agyonverni készülnek őt, ám bátyja elhurcolja a tett színhelyéről, mondván, ne avatkozzon bele. Később bizonyos testi jelekből rájön, hogy húgát megerőszakolták, és pisztolyt ránt, hogy bosszút álljon. Húga viszont kikéri magának, hogy bátyját csak a bosszú érdekli, azt viszont elfelejtette megkérdezni tőle, hogy érzi magát. A vita hevében a húg fejbe lövi bátyját, és ezzel megkezdődik az ámokfutás. A film másik hősnője, Nadine egy társbérletben lakik, ahol meglehetősen nehezen tud alkalmazkodni. Lakótársnőjének elege van abból, hogy Nadine folyton megeszi a kajáját, elszívja a füvét, és nyíltan maszturbál a nappaliban a kanapén, miközben pornófilmeket néz. Egyik veszekedésük verekedéssé fajul, és hősnőnk nem tudja idejében leállítani magát, úgyhogy megfojtja veszekedő lakótársnőjét. Elindulna a városba, de lecsúszik az utolsó metróról, ekkor akad össze véletlenül az arab lánnyal, akit felismer az egyik pornómoziból.

Egymást erősítve folytatják ámokfutásukat az arab lány vezetésével. Egy pénzautomatánál szétlőnek egy elegáns nőt, de nyilvánvalóan nem az anyagi haszonért, hanem a puszta ölés hatalmának a kiélvezéséért, hiszen az arab lánynál már eleve van egy bőröndnyi lóvé. Később egy fegyverkereskedőt is cafatokra lőnek, miután alaposan bevásárolnak nála. Egy játékteremben felszednek egy férfit, aki kondomot szeretne húzni, amit nem engednek meg neki, viszont az arab lány orális szex közben lehányja a férfi péniszét, a másik nő pedig magas sarkú cipőjével szétroncsolja a férfi koponyáját, miután többször is rátapos. Egy gyémántkereskedő kinyírása után egy egész szexklub szétdarálása következik, majd a film csúcspontja: egy férfit huzamosabb alázás után egyenest segglukon lőnek. Nem sokkal később a tengerpart közelében egy boltos megöli az arab lányt, akit társnője rituálisan eléget egy tóparton. Nadine saját magával is végezni szeretne, de elkapják, miután túl sokat vacillál a ravasz meghúzásával.

Megkockáztatom, hogy ha a két főhősnő helyére férfiakat helyezünk, akkor kommentár nélkül nyalnánk be ezt a történetet, hiszen ebből a típusú agressziókiélő kapszulából tévézés közben naponta akár három-négyet is lenyelünk már anélkül, hogy észrevennénk. Itt azonban határátlépés történt, még akkor is, ha a Dugj meg! ugyanolyan If-típusú film, mint amilyen például a Zabriskie Point, ahol a fokozhatatlan jólét látványától megcsömörlött táncosnő-tikárnő luxusvillákat robbantgat fel fejben, és hagyja, hogy a fogyasztói társadalom kifogástalan csomagolású termékei lassított felvételben szétrepüljenek az agyában. Csakhogy a Dugj meg!-ben a rendezőnő a "mi lenne, ha..." típusú játékot a sokkal provokatívabb "ez van" típusú gondolattá kívánta transzformálni, amely persze nemcsak a férfi nézőkből, hanem a nőkből is heves ellenérzéseket váltott ki. A nők szívesebben maradnak meg hagyományos "áldozati szerepeikben", mert ez az, amit már jól ismernek, és bármennyire ellentmondásosan hangzik is ez, az áldozat szerepében "nagyobb biztonsággal" mozognak. Az alávetettségben kidolgozott és bevált eszközöket, melyek szükségesek a szeretet, figyelem és jóváhagyás megszerzéséhez, nem szívesen adják fel a túlságosan is nagy kockázattal járó ismeretlen eszközök kikísérletezéséért, bevezetésért és használatáért, melyek együtt járnának a nagyobb szabadsággal, önállósággal vagy akár hatalommal.

Pár évvel ezelőtt a New Yorker című magazinban egy afrikai országról olvastam, ahol úgynevezett gerillák gyerekeket fogdosnak össze négytől tizenkét éves korig, majd - a nagy, fehér férfitársadalmak által levedlett - elavult gépfegyvereket nyomva kezükbe, először saját családjukat irtatják ki velük, később pedig falvakat tartatnak folyamatos terrorban a mészáros gyerekcsapatokkal. Engem ez a valóságos afrikai rémdráma kicsit jobban kiborít, mint Virginie Despentes író és rendező kísérlete, hogy tükröt tartson a fegyvereiben, hatalom- és agressziókiélési találmányaiban narcisztikusan élvezkedő férfitársadalom elé. Viszont attól tartok, hogy mindkét történet pusztán annak követelésére fogja késztetni a patriarchalizmus gondolatkalodáiban megrekedt emberiséget, hogy nők és gyerekek kezébe fegyvert pedig ne adjunk.

Miértis ne?

Mert nem áll jól nekik.

"Semmi sem indokolta a filmben a nők ámokfutását" - érvelt az a barátnőm, akit egyébként relaxálni szoktak a piff-puff filmek, és akit egyáltalán nem szokott érdekelni, hogy a férfiak mitől válnak gyilkológépekké ezekben a filmekben: szíjat hasított-e a hátukból az apukájuk, brutalizálta-e őket az anyukájuk biliztetés közben, vagy esetleg csak túlságosan is meg kívántak felelni a velük szemben támasztott társadalmi elvárásoknak?

A Dugj meg! is in medias res kezdődik. Eleve adva van egy nagyon megkeményedett, megkérgesedett arab lány, akit láthatólag már sokadszorra erőszakolnak meg - kidolgozott és rendkívül hatásos védekezése megerőszakolóival szemben a halálos közöny -, és aki egy másik jelenetben képes a nálánál ötször nagyobb paliba belekötni, hogy megmentse barátját. Ebben akadályozza őt meg a bátyja, és érzésem szerint itt szakad el nála a cipőfűző. Nem engedik meg neki a lehetetlent, hogy valakit, aki talán az utolsó ember, akihez akármilyen érzelmi szálak fűzik, megvédjen. Az ő világa persze nem abban a pillanatban törik pozdorjává, hanem egy már eleve szilánkjaiban álló világban veszik el tőle az utolsó esélyt, hogy szolidárisan és empatikusan, azaz "emberien" viselkedhessen. Ámokfutásával az arab lány nem szembefordul a világgal, hanem éppen hogy feladja a világ mindennapi erőszakával szembeni addigi ellenállását, és bátyja fejbe lövésétől kezdve belesimul - persze a maga kívülálló, pária, "eszköztelen" módján - az önkénnyel, terrorral és egymás iránti érdektelenséggel túlterhelt világunkba. Bizony, ilyen a zokni, ha kifordítjuk. Büdös.

"Több értelme és tanulsága lett volna, ha a nők tudatosan és következetesen gyilkoltak volna, például ha mindenkit szisztematikusan lepuffantanak, aki beszól nekik, ahelyett, hogy válogatás és indok nélkül lőjenek mindenre, amiben még mozog valami" - érvelt egy másik barátnőm, aki szerencsétlenségére az első sorból nézte végig a filmet, és akire ebből kifolyólag bőven fröccsentek véres agyvelő- és végbéldarabkák.

A "ha beszólsz nekem, lövök" típusú filmből már láthattuk a Titkos gyilkos mamát John Waterstől, melyben Kathleen Turner valóban mindenkit kinyír, aki bármilyen apró módon keresztbe tesz családja bármely tagjának. Itt azonban egy pszichopata háziasszony egyéni és sajátos konfliktusmegoldási kísérleteiről van szó, nem pedig nők tudatos, kiszámított lázadásáról. Persze valóban jobb, ha a férfiak számolnak azzal, hogy azok a típusú gondolatok, melyekben nők felnégyelik, megkéselik, kizsigerelik, széttrancsírozzák, fejbe lövik barátjukat, szeretőjüket és gyermekeik apját, elég gyakoriak és mindennapiak, amiben csak az az igazán figyelemre méltó, hogy ehhez képest mégis milyen kevésszer merészkednek ki a való életbe ezen gondolatok megvalósítására. A kérdés tehát az: mi az, amitől általában mégsem ölnek, mégsem brutalizálják a másikat a nők? Mi tartja vissza őket?

Ahogyan Max Weber számára sem az volt a legfontosabb kérdés, hogy mitől tör ki egy forradalom vagy mitől döntenek meg egy rendszert, hanem az, hogy mitől nem döntenek meg egy rendszert, mi az, ami a rendszer fenntartására, megőrzésére, a rendszerbe való belesimulásra készteti az embert, engem is ez a fajta legitimizációs probléma izgat legjobban: miért nem akarják már leváltani a fennálló, patriarchális erőszaktársadalmakat a nők? És persze a férfiak. Az, hogy a férfiak kevésbé fogják vissza magukat a hatalomban, az erőszakban és az önkényben, mint a nők, végül is ugyanúgy rongálja és silányítja az ő életminőségüket is.

Az arab lány és ámokfutó barátnője már jóval a Dugj meg! kezdete előtt a lakható társadalom szélére sodródott, oda, ahol már csak keményre vastagodott bőrrel és elérzéktelenedett idegekkel lehet túlélni, és ami magától nem hal el, azt neked kell elvágnod, hogy megmaradj. A prostituáltakat szívesen látogató férfiak gyakran szokták áltatni magukat azzal, hogy ezek a "dolgozó" nők élvezik, amit csinálnak. De ezek a "dolgozó" nők csak úgy élhetik túl a számlálatlan numerákat, ha öncsonkítják magukat, ha elidegenítik maguktól, azaz mesterségesen paralizálják az örömszerzés "szervét", illetve "szerveit", ezeket a különleges, isteni adományokat. Ahogy Manu is vigasztalta barátnőjét az erőszak után: "A kocsiból is kivesszük a rádiót, mikor kiszállunk belőle." Mikor először találkozunk Manuval, az arab lánnyal, ő már alig egypár megmaradt idegvégződéssel kapcsolódik a világhoz, de azoknak is meg vannak számlálva perceik. És amikor az utolsó is elszakad, akkor abban a végsőkig fagyott érzéketlenségben, melyben találja magát, már bármit elkövetne azért, hogy valamit mégis érezzen, ez pedig a kegyetlenségnek abba a világába vezeti őt, melyben eleve találja magát. ´ nem lázad az őt körülvevő világrend ellen, ő tökéletesen hasonul mindahhoz, ami eddig sakkban tartotta őt. Az ez után következő kapkodó, iránytalan road movie nem más, mint véres hajsza a kegyetlenség világán át a legincifincibb kis érzésért, amit még kicsiholhat magából, hogy valamennyire kontrollálhassa magát és az őt körülvevő világot. Ez láthatóan nem sikerül, a nőket látványosan nem tudja se felrázni, se kielégíteni az a sok kegyetlenség, amelyet már mint érzéketlen robotok hajtanak végre. Robotok, akiknek ki kell pipálniuk mindent a listán, mielőtt lemerül az elemük.

Bár az ámokfutók arzenálja ugyanaz, mint amit naponta láthatunk otthon és a multiplexekben, és amihez már mi magunk is hozzáérzéketlenedtünk, ami mégis kiborít minket, az a film rémületes segélysikolya. Ha nem találunk sürgősen eszközöket az erőszak férfikultúrájának megfékezésére, elveszíthetjük a biztonság, a szeretet és törődés utolsó mentsvárait is: a nőket.

Forgács Zsuzsa

szerző
Forgács Zsuzsa
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...