Kesjár Ádám

Biztos többen emlékeznek arra, hogy jó tíz éve milyen látványosan élvezkedtek vájt fülűek a triphopnak elkeresztelt, s azóta természetes halált halt stílus nagyszerűségén. Biztos mindenkinek megvan az összes Massive Attack- meg Portishead-album a polcokon, és biztosan sokan sajnálták, amikor az egész (amúgy nem érdemtelen) felhajtás véget ért. Én onnan kezdem ezt az időszámítást, amikor az egomán, félig saját tudattalanjában élő, antiszociális Tricky elhagyta az MA-t, hogy szólóban mutassa meg mindenkinek, milyen szar érzés végtelenül frusztráltnak, dühösnek és szétesettnek lenni.

Jó tizenöt éve a fene sem gondolta volna, hogy a következő évtizedben a zenei világ nyálcsorgató ámulattal figyeli majd Bristolt, a jelentéktelen, ámde annál füstösebb-koszosabb angol iparvárost. Pedig a 80-as évek végén már aktivizálta magát a Wild Bunch nevű kollektíva, melynek tagjai között a későbbi Massive Attack mellett ott volt Roni Size és Goldie.

Száznapos kihagyás - eufemizál az Underworld új lemezcímével. Utólag már hiába szépítik a helyzetet, Darren Emerson kiválása után, egy bő kétéves problémás időszak erejéig úgy tűnt, ismét temethet a zenevilág egy, magát a mainstreambe eligénytelenedés nélkül felküzdő együttest. Együttest írtam, nem véletlenül. Az Underworld egyike - talán legjobbja - azoknak a formációknak, amelyek elektronikus zenéjüket "hagyományos" keretek közé szorítják. A recept szerint a gitárok helyett kütyüket bűvölő kétfős zenészgárda a háttérből irányítja Karl Hyde frontembert, aki hipnotikus kántálásával, higanymozgásával eksztázisba táncoltatja a közönséget.