Jó tizenöt éve a fene sem gondolta volna, hogy a következő évtizedben a zenei világ nyálcsorgató ámulattal figyeli majd Bristolt, a jelentéktelen, ámde annál füstösebb-koszosabb angol iparvárost. Pedig a 80-as évek végén már aktivizálta magát a Wild Bunch nevű kollektíva, melynek tagjai között a későbbi Massive Attack mellett ott volt Roni Size és Goldie.

Jó tizenöt éve a fene sem gondolta volna, hogy a következő évtizedben a zenei világ nyálcsorgató ámulattal figyeli majd Bristolt, a jelentéktelen, ámde annál füstösebb-koszosabb angol iparvárost. Pedig a 80-as évek végén már aktivizálta magát a Wild Bunch nevű kollektíva, melynek tagjai között a későbbi Massive Attack mellett ott volt Roni Size és Goldie.

Aztán gyönyörű évek jöttek, megszületett a triphop, mely - kezdetben legalábbis - szigorúan csak "bristoli" lehetett. A tengerentúlról importált hip-hopból fabrikált, melankolikus, dubbal-reagge-vel, elektróval, csodaszép vokálokkal, vonósokkal és még ki tudja, mivel megküldött lírai alkotások közül elsőként a Massive Attack Blue Lines-a jutott a nagyközönség elé.

A sound system jelleget (sok "külsős" művész bevonása és általában a nyitottság) mindig gondosan őrző trió (Mushroom, Daddy G, 3D) két további albumon dokumentálta a posztmodern urbánus lét kínjait-örömeit. A dzsesszes Protection után önállósította magát a csapathoz addig szorosan kapcsolódó Tricky, ám a tudatalattiját rímekbe öntő, nagy lélekkel megvert kis fekete ember hiányát a harmadik sorlemez Mezzanine-on nem lehetett észrevenni. A rockból is merítő előző lemez után azonban kiszállt az addig az alapokért felelős Mushroom, és a 100th Window készítésénél nem volt jelen (állítólag gyermeke születése miatt, de a turnéhoz persze csatlakozik majd...) a morcos rapper, Daddy G sem.

Szóval maradt Robert "3D" Del Naja és az ő paranoid, politikával zsúfolt látomása az aktuális világállapotról, mit mondjak, nem túl szívmelengető. Az atomjaikra bomló, gonoszul a háttérben lüktető hangokat, a semmiből ideszűrődő gitártémák foszlányait, itt-ott az arab világ dallamainak (és persze Del Naja monoton hangjának) hatását a hűséges Horace Andy finoman hullámzó éneke és Sinéad O´Connor feminin szabadságharcos vokálja hivatottak ellensúlyozni.

Utóbbiról nem gondoltam volna, hogy az ő három száma (What Your Soul Sings, Special Cases, A Prayer For England) kimondottan erősre sikeredik, pedig így történt. Horace-ünk csak részben hozza a formáját, valószínűleg a fent említett körítésnek köszönhetően is. A korong persze nem rossz, attól szerencsére messze járunk, de az erőltetett konceptjelleg és a túlzott moralizálás mintha tévútra vitték volna az egyszemélyes csapatot, és persze fájón hiányoznak a korábbi alkotótársak is.

Kesjár Ádám

EMI, 2003