Minek

Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.

Ritchie Hawtin, az első nap sztárja Kanadában született, azután - cseberből vederbe - Detroitba költözött, hogy büntesse a helybelieket, akik tudvalevően a techno pionírjai és máig legnagyobb innovátorai. Ritchie - kartársai szokásához híven - számos álnév alatt készítette lemezeit (például Fuse vagy a legismertebb: Plastikman), melyek közül Muzik, a Sheet One és a Consumed a műfaj kétségtelen klasszikusa, vagy legalábbis annak hívja őket az irigy utókor: egyébként meg mindegy is, mit csinál, hisz bármihez nyúl, az úgy zseniális, ahogy van. Hawtin saját produkciói mellett kedvtelve dolgozik mások kész anyagára: már eddig is megszámlálhatalan remixet készített, és a történetnek koránt sincs vége. Nálunk lemezlovasként szerepel majd: akinek a minimál a maximum, ne maradjon otthon.

Aportugál nép az elterjedt EU-sztereotípiák szerint nehezen barátkozik a 21. századbéli csúcstechnológiával és a modern racionális bürokrácia vívmányaival (igaz, ezek alkalmazása csak a népek egy meghatározott kis csoportjában okoz tömeges orgazmust), ami németül annyit tesz, hogy nevezett náció sosem fogja bevenni a jövő kolbásszal övezett kerítését. Maguk a portugálok hallhatóan keveset adnak az efféle vélekedésekre, közülük némelyek - mintegy rácáfolva az előítéletekre - pusztán gépi technológia, finom hangminták és érdekes emberi hangok kombinálásával szintetikus zenéket állítanak elő, melyekre táncolni lehet és kell is, különben bennünk szakad a ritmus. Az Etnocity című tavalyi keltezésű lemez az Underground Sound Of Lisbon kollektíva arany kezét dicséri: a hetvenpercnyi zeneanyag két DJ, bizonyos Rui Da Silva és Tó Pereira saját darabjait és remixeit tartalmazza - szigorúan rendeltetésszerű használatra. A két atyafi, mondjuk ki nyíltan, nem bajlódik sokat a ritmusokkal: monoton négynegyedben úszik az egész, s a dallamteli latin house, a dallamtalan tech-house és az elúszós folk-trance darabokat csak néha lazítja fel egy-egy lebegős, ütemtelen etűd, amelyekre Vecsés felé félúton olyan jólesik bámulni a végtelen káposztaföldeket. De hát tulajdonképpen nem is ide, a mi térfelünkre szólnak ezek a zenék: a Saris e Capolanas című szám röpke 12 perces latin funk remixéhez például nem lehet nem elképzelni a végtelen forró tengerpartot, ahol hajnali három táján már egészen kellemes a levegő, ezt leszámítva pedig minden mindegy, és adott kontextusban tökéletesen megbocsátható az Oye Como Va című örökbecsű (a lemezborító állításával szemben ez persze véletlenül sem Carlos Santana szerzeménye, hanem a közelmúltban elhunyt Tito Puentéé) pumpálós house verziója (az eredeti remixálatlan felvétel előadója a Ciganos Douro fedőnevű portugál roma zenekar), most egyébként is július van, a tűrőképességünk is nagyobb. A lemez végére azért kijön a fiúkból az öncélú kísérletezőkedv: az Ironia De Um Forró Remix már majdnem freejazz, azután az utolsó, meg kell hagyni, gyönyörű és szokatlan trance-es 2 step darab végképp elküld minket a nirvánába, ahol nincs más, csak elszabadult árva hangminták és utat tévesztett tétova ütemek.

Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.

Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.