Lemez: Puha vagy, Jenő (Big Bud: Late Night Blues)

  • Minek
  • 2001. június 21.

Zene

Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.
Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.

A második CD ehhez képest egy folyamatos atmoszferikus darenbéz mix az újabb termésből: ezt valószínűleg merőben instrumentális célokból helyezték el a párja mellett: másnapos ébredés esetén például rohadt jól lehet rá fogat mosni és/vagy a vécén újságot olvasni, ám utána jobb kikapcsolni, mivel nagyobb dózis hatására óhatatlanul visszaalszik az ember.

Minek

Good Looking/HMK, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.