Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.

Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.

A második CD ehhez képest egy folyamatos atmoszferikus darenbéz mix az újabb termésből: ezt valószínűleg merőben instrumentális célokból helyezték el a párja mellett: másnapos ébredés esetén például rohadt jól lehet rá fogat mosni és/vagy a vécén újságot olvasni, ám utána jobb kikapcsolni, mivel nagyobb dózis hatására óhatatlanul visszaalszik az ember.

Minek

Good Looking/HMK, 2000