Lemez: Az úton menj tovább! (Robert Miles: Organik)

  • Minek
  • 2001. július 12.

Zene

Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.
Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.

Minek

Salt Records/HMK, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.