Lemez: Az úton menj tovább! (Robert Miles: Organik)

  • Minek
  • 2001. július 12.

Zene

Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.
Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.

Minek

Salt Records/HMK, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.