Lemez: Sava, borsa (colorStar: Via la Musica)

  • Minek
  • 2001. október 11.

Zene

Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.
Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.

Minek

Szerzői kiadás, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.