Lemez: Sava, borsa (colorStar: Via la Musica)

  • Minek
  • 2001. október 11.

Zene

Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.
Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.

Minek

Szerzői kiadás, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.

Akinek nem bűne…

Tatabányán a Bűn és bűnhődéssel kezdik az októbert, és ez a tematika határozza majd meg az egész évadukat, amelyben a súlyosabb műfajok mellett krimi és komédia is színpadra kerül.

Furcsa kézfogás

A program az idén másodszor egészült ki a színiiskolák találkozójával. A Szemle Off keretében hét színiiskola nyolc előadása mutatkozott be szeptember 8. és 10. között a margitszigeti Kristály Színtérben.