Lemez: Portugál utcabál (Underground Sound Of Lisbon: Etnocity)

  • Minek
  • 2001. július 19.

Zene

Aportugál nép az elterjedt EU-sztereotípiák szerint nehezen barátkozik a 21. századbéli csúcstechnológiával és a modern racionális bürokrácia vívmányaival (igaz, ezek alkalmazása csak a népek egy meghatározott kis csoportjában okoz tömeges orgazmust), ami németül annyit tesz, hogy nevezett náció sosem fogja bevenni a jövő kolbásszal övezett kerítését. Maguk a portugálok hallhatóan keveset adnak az efféle vélekedésekre, közülük némelyek - mintegy rácáfolva az előítéletekre - pusztán gépi technológia, finom hangminták és érdekes emberi hangok kombinálásával szintetikus zenéket állítanak elő, melyekre táncolni lehet és kell is, különben bennünk szakad a ritmus. Az Etnocity című tavalyi keltezésű lemez az Underground Sound Of Lisbon kollektíva arany kezét dicséri: a hetvenpercnyi zeneanyag két DJ, bizonyos Rui Da Silva és Tó Pereira saját darabjait és remixeit tartalmazza - szigorúan rendeltetésszerű használatra. A két atyafi, mondjuk ki nyíltan, nem bajlódik sokat a ritmusokkal: monoton négynegyedben úszik az egész, s a dallamteli latin house, a dallamtalan tech-house és az elúszós folk-trance darabokat csak néha lazítja fel egy-egy lebegős, ütemtelen etűd, amelyekre Vecsés felé félúton olyan jólesik bámulni a végtelen káposztaföldeket. De hát tulajdonképpen nem is ide, a mi térfelünkre szólnak ezek a zenék: a Saris e Capolanas című szám röpke 12 perces latin funk remixéhez például nem lehet nem elképzelni a végtelen forró tengerpartot, ahol hajnali három táján már egészen kellemes a levegő, ezt leszámítva pedig minden mindegy, és adott kontextusban tökéletesen megbocsátható az Oye Como Va című örökbecsű (a lemezborító állításával szemben ez persze véletlenül sem Carlos Santana szerzeménye, hanem a közelmúltban elhunyt Tito Puentéé) pumpálós house verziója (az eredeti remixálatlan felvétel előadója a Ciganos Douro fedőnevű portugál roma zenekar), most egyébként is július van, a tűrőképességünk is nagyobb. A lemez végére azért kijön a fiúkból az öncélú kísérletezőkedv: az Ironia De Um Forró Remix már majdnem freejazz, azután az utolsó, meg kell hagyni, gyönyörű és szokatlan trance-es 2 step darab végképp elküld minket a nirvánába, ahol nincs más, csak elszabadult árva hangminták és utat tévesztett tétova ütemek.
Aportugál nép az elterjedt EU-sztereotípiák szerint nehezen barátkozik a 21. századbéli csúcstechnológiával és a modern racionális bürokrácia vívmányaival (igaz, ezek alkalmazása csak a népek egy meghatározott kis csoportjában okoz tömeges orgazmust), ami németül annyit tesz, hogy nevezett náció sosem fogja bevenni a jövő kolbásszal övezett kerítését. Maguk a portugálok hallhatóan keveset adnak az efféle vélekedésekre, közülük némelyek - mintegy rácáfolva az előítéletekre - pusztán gépi technológia, finom hangminták és érdekes emberi hangok kombinálásával szintetikus zenéket állítanak elő, melyekre táncolni lehet és kell is, különben bennünk szakad a ritmus. Az Etnocity című tavalyi keltezésű lemez az Underground Sound Of Lisbon kollektíva arany kezét dicséri: a hetvenpercnyi zeneanyag két DJ, bizonyos Rui Da Silva és Tó Pereira saját darabjait és remixeit tartalmazza - szigorúan rendeltetésszerű használatra. A két atyafi, mondjuk ki nyíltan, nem bajlódik sokat a ritmusokkal: monoton négynegyedben úszik az egész, s a dallamteli latin house, a dallamtalan tech-house és az elúszós folk-trance darabokat csak néha lazítja fel egy-egy lebegős, ütemtelen etűd, amelyekre Vecsés felé félúton olyan jólesik bámulni a végtelen káposztaföldeket. De hát tulajdonképpen nem is ide, a mi térfelünkre szólnak ezek a zenék: a Saris e Capolanas című szám röpke 12 perces latin funk remixéhez például nem lehet nem elképzelni a végtelen forró tengerpartot, ahol hajnali három táján már egészen kellemes a levegő, ezt leszámítva pedig minden mindegy, és adott kontextusban tökéletesen megbocsátható az Oye Como Va című örökbecsű (a lemezborító állításával szemben ez persze véletlenül sem Carlos Santana szerzeménye, hanem a közelmúltban elhunyt Tito Puentéé) pumpálós house verziója (az eredeti remixálatlan felvétel előadója a Ciganos Douro fedőnevű portugál roma zenekar), most egyébként is július van, a tűrőképességünk is nagyobb. A lemez végére azért kijön a fiúkból az öncélú kísérletezőkedv: az Ironia De Um Forró Remix már majdnem freejazz, azután az utolsó, meg kell hagyni, gyönyörű és szokatlan trance-es 2 step darab végképp elküld minket a nirvánába, ahol nincs más, csak elszabadult árva hangminták és utat tévesztett tétova ütemek.

Minek

Emarcy/Universal Music Portugal/HMK, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.