Nerobol fivérek

Eszenyi Miklós műsorvezető olyan hangon beszél, amitől a negyven fölötti önkormányzati előadónők még két perccel a félfogadási idő lejárta után is hajlandók előkeresni a szekrényből a népességnyilvántartó nőtlenségi igazolását. Hallatszik, hogy nem az Első Magyarországi Szépségversenyen ismerkedett meg a mikrofonnal, igazi profi.

Legyen múzeum, színház vagy éppen dal, ha valamire azt mondjuk, "nemzeti", a legkevesebb, hogy lelkünk ragyog, testünkön pedig ünneplő feszül. Már csak a tűzijáték hiányzik. Az 1896-ban megnyílt Nemzeti Szálló esetében valamennyire más a helyzet, 1929-ig ugyanis Réminek hívták tulajdonosa, Rémi Róbert nyomán, de jött az új főnök, Dénes József, aki átkeresztelte a hotelt. Igaz, elsősorban nem a hazafias érzelmek vezérelték, sokkal inkább a panoráma, mivel a hatos villamos mellett a legendás színház látványát is garantálhatta a kedves vendégeknek.

A kisvendéglőről legfeljebb irodalmi élményeink lehetnek. Ahogy a háború után a kávéházak eszpresszókká váltak, úgy lettek a kisvendéglők másod- vagy harmadosztályú éttermek, ilyen-olyan vendéglátóipari vállalatok martalékai, zűrös helyszínek, ahol a zsír az úr. Legfeljebb a tisztiorvosi tanfolyamok terepgyakorlat-szervezői lehettek maradéktalanul elégedettek, a szakácsból tolvaj, a pincérből ellenség lett, a vendég pedig szívességet kért, de ritkán kapott.