Sipos Balázs (1991)

Jelentős 20. századi gondolkodók (Theodor W. Adorno, Hans-Georg Gadamer, Maurice Blanchot) szerint az irodalmi mű egyfajta tehetetlenségi erőként szegül szembe a befogadóval. Ezt a tehetetlenségi erőt allegorizálta a Nincstelenek Borbély Szilárdja, a Márk-változat Esterházyja, a Nárcisz készül Marno Jánosa. Barnás Ferenc eddigi életműve is ennek jegyé­ben íródott.

„…az irodalom mindazzal együtt, amit magas kultúrának neveztek, a rendszerváltás után Magyarországon is folyamatos legitimációs kényszerrel szembesült, és erre a kényszerre mindmáig nem tudott eleven válaszokat adni. Mire jó az irodalom, és mire jók az írók? – kérdezte nemrég Schein Gábor. (Egy kritikusi eszmény eltűnése – A 100 éve született Lengyel Balázsról, ÉS, 2018./34.) Új regénye alkalmat teremt, hogy a posztfasiszta kódolású autoriter kapitalizmusban, amelyben élünk, körvonalazni kezdjünk egy eljövendő irodalmat. Egyet a sok közül.

Bazsányi Sándor több mint 700 oldalon foglalkozik az egyik legjelentősebb kortárs írónk életművével, de kérdés, hogy sikerül-e közelebb jutnia hozzá. Kritikusunk szerint nem nagyon.

Vérezzen mégoly sok sebből is a magyar tudományos élet, némiképp meglepő olyan monográfiával előrukkolni, mint Bazsányi Sándor Nádas Pétere.