A Megleszünk itt szabad függőbeszédben íródott. Ez azt jelenti, hogy a narrátor szinte végig idézőjelben beszél. Társadalmi csoportok típusait juttatja szóhoz, rendre egy figura vagy kollektíva szemszögébe és beszédmódjába helyezkedve. Bár a módszer teret engedne egy aberráns belső monológokat lejegyző tudatregénynek is, Scheint nem az idioszinkratikus izgatja, hanem a közös. Ez meglepő lehet, hiszen a történet nem túl fordulatos, a narráció pedig többnyire két főszereplője, vidéki magyar férfiak, egy gimnáziumi matematikanár és egy ügyvéd tudatánál időzik, az ő belső monológra fordított valóságtapasztalatát, képzelgéseit, krízisreakcióit, filozofikus töprengéseit regisztrálja. Mégis így van. Schein a nyelv mikropolitikájával, a külső-belső fecsegés lebírhatatlan diktatúrájával foglalkozik: az a sok buta közhely, állandósult vagy sematikus szókapcsolat, népi bölcsesség, szólás- és közmondás, klisé és szállóige a témája, ami megbélyegző ideológiákat, paranoiát, repressziót dolgoz a viselkedésünkbe. Tetten érni igyekszik, hogyan csap át üldöztetésbe (mint a tanár szálán), családi hisztériába (mint az ügyvédén) vagy buzgó szervilizmusba (mint egy mikszáthian remekbeszabott esküvői jelenetben, ahol feltűnik egy államtitkár) egy-egy ártatlannak tűnő nyelvjáték. A magunkkal és egymással való törődés magatartásmintáit a nyelvünk alapozza meg; a nyelvünk, ami sosem egységes és sosem csak a sajátunk, és ami olykor váratlan vágyképzetekre vagy dühkitörésekre ragadtat, manipulálja vagy elfedi bennünk legsajátabb szótlan valónk; ami elfedi azt, ami nem nyelv, és nem is tehető azzá. Amit a matematikatanár Kiefer és ellenpontja, Bárdió [sic!] Zoltán legintimebb gondolatainak vél, többnyire osztályideológia. Minden ideológia nyelvi. Egyik figura az ellenzékben álló kritikai-, másik az uralomra kárhoztatott neoliberális/-konzervatív észjárást testesíti meg. És ezek belső feszültségeit. És ami az egyikből átszivárog a másikba. Közös bennük a megnevezhetetlen szorongás.
Kiefer rögeszmésen fogalmazgatja a fennálló társadalmi rend, a globális-neoliberális kapitalizmus alapvető ellentmondásait. Anómiáról, antihumanizmusról, atomizálódásról ír olykor száz oldalra rúgó leveleket mindenféle hivataloknak, és akkor még csak az A-betűnél tartunk. Nem a transznacionális tőke működése, a zuhanó profitráta vagy az értéktöbblet kisajátítása érdekli, nem is a magyar kormány egyes intézkedései, hanem az ökonómiai, morális, pedagógiai katasztrófa, amit a technológiai fejlődés szakított az emberiség nyakába. Írásaiban éppúgy felismerhetjük Marxtól Lukácson és Musilon át Adornóig a modernség nagy kritikusainak a gondolatait, mint bármely rendszerkritikus nyugati lap publicisztikáit. Eldönthetetlen, hogy az átkozott rendszerproblémák váltották-e ki Kiefer mániáját – a társadalom szeizmográfja vagyok, mondja magáról valahol az őrület szélén Nietzsche –, vagy épp ezek a prófétai dühvel írt levelek segítik át valami mélyebb krízisen. Hisz melyikünk tudná, hogy kudarcait, csalódásait, depresszióját a rendszer okozza-e, vagy a nyomorult élet. A regény mégis felkínál egy magyarázatot arra, mi vitte Kiefert a végletekig. (Ismeretes, hogy Scheint egy svájci férfi 2009-ben nagy médianyilvánosságot kiváltó esete ragadtatta írásra. Írt már belőle verset, erről szól Megölni, akit szeretünk c. novelláskötete [2013.] címadó darabja is. Mint maga mondja, most azt próbálta végiggondolni, hogyan jutna valaki idáig a mai Magyarországon.) A mánia Kiefer húga halála után hatalmasodik el. A testvérek kölcsönös egymásra utaltságban éltek. (A húg kórházi haldoklásának leírása – a rutin; a csövek, a csapok, a tömlők; a csoszogás a vécére és vissza; a közös csöndek; a fájdalom fokozatai; a fénypászmák a kórterem falán – gyönyörű szakasz; Spiró Gyurka c. novellája óta nem olvastam hasonlót.) Vesztesége eloldja Kiefert a valóságtól: holdkórosként járja az iskola folyosóit, rója a köröket az uszodában, „tanulmányaiba” temetkezik, majd egy megszeppent osztálynak előadott brutális tanmesével lényegében kirúgatja magát. A kisváros lepukkant külvárosába költözik. A levélírás eszerint eltorzult, sosem tudatosuló gyászmunka.
A teljesítménykényszerből, hatalomakarásból – Zoltán valóságmagyarázataiból – a szöveget főként azok a figura otthoni szerepével való összeegyeztethetetlensége érdekli. A feleséggel, Ágnessel való veszekedések, a férfi basáskodása, követelőzése, esdeklése ritmizálja a viszonyukat. Ideológiája rendíthetetlen férfit ír elő; lelke gyöngédségre vágyik. A beszédével sem megnyitni nem tudja a feleségét, sem megérteni; Ágnes kiismerhetetlen marad a számára. A regény második felében, miután valami „sötét ügybe” keveredik, s kiköltözteti Ágnest és kisfiát a külvárosba apjához, az Öreghez, a regény elkalandozik a házassági drámától; Zoltán már csak egyszer jut szóhoz, hogy lefolytasson egy – Dosztojevszkij nagy párbeszédeinek paródiájaként ható – vitát Kieferrel. A tanár ugyanis épp az Öreg mellé költözött.
X
Ágnesnek nincs saját szólama, nyelve, ideológiája. Egy rövidke epizódot leszámítva, amikor történetesen a házasságán tűnődik, csak férfiak szemével látjuk. Megnyilvánulásai férfiakkal folytatott párbeszédekre szorítkoznak. Hogy ez miért okoz problémát, már a regény nyitányában olvasható. A jelenet a „male gaze” iskolapéldája. Ez nem volna baj, ha valamelyik figura szemszögéből hatna festett körmével, ringó csípőjével, magassarkújában közhelyesen érzékinek, nem pedig a narrátoréból. Megjelenítésével Schein nemhogy nem zökkenti ki a szokásos ábrázolástechnikát, ami külső jegyekkel „rejtélyesít”, hanem egyenesen rájátszik. „Csakis olyan nő léptei verhetnek [ilyen visszhangot], aki tudja, hová akar eljutni, és azt is, hogyan érje el a célját.” [9.] Ám a cselekmény egyáltalán nem igazolja, hogy Ágnes ilyen nő: a gyerekét nevelő, a férfiakkal játszmázó háztartásbelinek mutatja. A femme fatale, a pretty woman egyszerre titokzatos és sematikus: üres enigma. Játékszer. Ezért szolgáltatódhat ki a regény második felében Kiefernek, aki a fantáziáival a felismerhetetlenségig fogja torzítani.
A nő kidolgozatlanságával a regény „néma struktúrájába”, a cselekménybe íródik át az az eltárgyiasító bánásmód, amellyel Zoltán küzd a regény „felszínén”. A férfi a nővel való lelki és fizikai tusakodását a regény bemutatja, ideologikus okát visszanyomozza. De arra, hogy miért tárgyiasítja ő maga (a narráció) is Ágnest, nem szolgál magyarázattal.
A tanár sóvárogni kezd újdonsült szomszédja iránt. Összeismerkednek. A nő megkéri, hogy adjon különórákat a gyereknek. Az utolsó alkalommal, magát is meglepve, lekever neki egy pofont. A gyerek végre hajlandó tanulni. Az óra végén Ágnes hosszabban ott marad (nem látta a pofont), majd túrázni invitálja, végül, egy elhagyatott elmegyógyintézetben, felkínálja magát neki. „Ennek a nőnek az ágyéka egy dzsungel. Az utolsó őserdő a kontinens belsejében. Ráadásul vörös. Fel az alhasig, vagy másfél tenyérnyi darabon. Csodálatos dzsungel, amelyben jó volna odaveszni, nem térni vissza onnan soha többé. Bővízű folyók, vadul növő fák, ismeretlen hangok. […] ››Ha akarja, megfoghatja a mellemet. Jöjjön, fogja meg! Aztán induljunk.‹‹” (200.) Nem derül ki, hogy Kiefer magáévá teszi-e Ágnest; az is kiolvashatatlan, hogy a szürreális jelenet „valóság”-e, vagy csak a férfi agyszüleménye. (Korábban képzelgett Ágnes testéről.) Többször nem beszélnek. Zoltán kisvártatva hazaköltözteti családját.
Mi történt? Miért kívánta Ágnes – mint mondja – megjutalmazni a tanárt a teste látványával? Lenyűgözte a férfi empátiája? Vagy kegyelemből? Vagy csak meglódult Kiefer fantáziája, hogy elfedje maga elől humanizmusa csődjét – hogy megütött egy gyereket –, s egy még durvább eldologiasítás képzetébe burkolja? Melyikük váltotta (valós vagy imaginárius) tettre a regényt átszövő nyelvi erőszakot? És akár vágyképzet volt a felkínálkozás, akár valóság, hogyhogy nem merül föl Kieferben később egyszer sem, részesítse mégoly kimerítő kritikában a fennálló rezsim elnyomási gyakorlatait, hogy megütött egy gyereket, erotikus fantáziákkal eltárgyiasított, a testére redukált egy másik embert (a nő megismerésére nem vágyik) és/vagy valaki a szellemi (férfi) a testiért (női) való elcserélésének, a jutalmazásnak a bárgyú ideológiája jegyében felkínálta magát neki? Ötven oldallal korábban olvasható egy sűrű, nehéz passzus, ami közvetetten megvilágíthatja az epizódot. (És a címet!) Kiefer így töpreng: „Lakályosan élni. Berendezkedni, körülvenni magunkat olyan tárgyakkal, a lehetőségek szerint, amelyek közt önmagunkat szerényen arra kényszeríthetjük, hogy ne csak kibírjuk, de élvezzük is minden ellenünk irányuló erőszak elfedését. Amit saját mentsvárunknak hiszünk, valójában a külső erőszak teljes befogadását jelenti. […] Az ember elsősorban mégiscsak félti a bőrét, és kényelemben szeretne élni, emiatt lesz híve az erőszaknak, amíg mások ellen irányul, és valójában akkor is, ha szerencsétlenségére ő maga válik áldozattá. De ami a legfontosabb, mindig olyan magatartásformát választ, amilyet már ismer, akkor is, ha szenved tőle.” (145-6. Kiemelések tőlem.) A szakasz hosszas kommentárt igényelne, amire itt most nincs mód. Néhány dolgot nyomatékosítanék. Kiefer az erőszak elfedésének, nem pedig magának az erőszaknak az élvezetéről beszél. Az erőszak magunk előli elrejtésének mazochista élvezetéről. Az erőszaknak ez az interiorizálása a kényelem, a mentsvár feltétele; röviden, a Parancs az erőszak elfedését írja elő. A mentsvárt fenntartandó termel újra „az ember” szadista magatartásformákat, amelyek immár másokat tesznek áldozattá.
Talán egy ilyen elfedés miatt választ Kiefer kritikátlanul olyan magatartásformát, amitől maga is „szenved”. Talán csak következetlenségből. Vagy talán azt sugallja a regény, hogy rendszerellenessége sosem volt teljesen őszinte; végig a személyes fájdalma, keserűsége, szeretetlensége motiválta, s ezért vágta sutba a női test láttán a kritikai tudatot. Nem tudom. De szeretném hinni, hogy nem az utóbbi. Veszélyes játék lelki motivációk tételezésével hitelteleníteni kritikai beszédmódokat.
X
A szöveg alternatív végkifejleteket kínál. Az egyikben Kiefer elbarikádozza magát, tűzharcba keveredik a rendőrséggel, elmenekül, végül elfogják, agyonlövik. A másikban halálra éhezteti magát. A harmadikban beleszeret egy cigány nőbe; összeköltöznek; megízleli a boldogságot. Egy majdani elemzésnek kimerítően kellene tárgyalnia, hogy a cigány nő miért sikerült még Ágnesnél is halványabbra. (Az eddigi recenzenseknek föl se tűnt, hogy roma.) Közelebbről kéne vizsgálni, miért nem mondódik el egy „fehér” férfi és egy cigány nő szerelme, s miért éri be Schein egy happy endnek szánt zárlat illusztrációjával. Az a félelmem, hogy ez a befejezés egy (tiszteletreméltó) liberális vágyálom érdekében pusztán használja az etnikumot, anélkül, hogy megrajzolná.
X
Ritkán ábrázolja a magyar irodalom egy figura életkudarcát a globális kapitalizmus krízisének a horizontján. Ezt a horizontot Kiefer levelei teremtik meg. Nehéz nem olvasni mögéjük Schein Gábor határozottan balos alapállású publicisztikáit; intervenciói a Kertész-életmű kisajátításakor, az ELTE tanári állományának leépítésekor, legutóbbi könyvheti megnyitója (stb.) mind példamutató; sokan merítünk belőlük kitartást. Schein és Kiefer persze nem tükörképek; utóbbi pusztán allegorizálja/parodizálja az írót a kisváros konstruált világában. De igenis jelentéses, hogy egy állását vesztett, pedagógusként kudarcot valló, a társadalmi, állapotokba kishíján beleőrülő, kritikáját hasztalan fejtegető vidéki matematikanár figurájánál időzik lassan egy évtizede a kulturális elit egy tagjának, az ELTE docensének, az MTA doktorának a fantáziája. Ez még nem életrajzi olvasat vagy pszichologizálás; érzésem szerint süketek maradunk Schein mondandójára, ha nem vesszük tudomásul, hogy értelmiségi elitnek lenni szerinte ma – egész egyszerűen – ilyen rohadt szégyenteljes érzés.
Nincs ezzel egyedül.
Valaki egyszer majd megírja a fordulatot, amikor a magyar író megszűnt az „adott világ varázsainak a mérnöke” lenni, s egyszerre monomániás bürokraták vagy jelentésírók, grafomán kamaszok, nárcisztikus magányosok, kényszeresek alakjába kényszerült. Esterházy, Marno, Krasznahorkai, Garaczi, Németh Gábor, Barnás Ferenc, Bartók Imre, Schein Gábor (csupa férfi) művei az irányadók. Számomra kényszer és szégyen összefüggése a fontos. Az író ezekben az allegóriákban rendre egy felettes (én), sokszor valami hivatal utasítására vagy számára dolgozik, gyakran maga se érti, miért. Írásainak konkrét címzettje van, akitől elismerést, visszajelzést, ellenjegyzést vár, többnyire hiába, és ezt tudja is – mégis folytatja; mert muszáj. Ezért a szégyen.
Lehet az irodalom szégyentelen?
Schein egy interjúban ezt mondja: „A számomra fontos nemzedéktársaim egymás után halnak meg. Nem tudom, én meddig élek. A szabadságnak valójában egyetlen dolog szab határt: a test törékenysége. Engem egy nagyon súlyos betegség is hozzásegített ahhoz, hogy ez a belső szabadság még teljesebbé váljék. Ez a rezsim nagyon vigyáz arra, hogy ne termeljen hősöket: senkit nem börtönöz be politikai okokból, de megöli a lelket. A szabadság lényege szerint beszélgetés, közösségeket akar teremteni, és ez ma, tapasztalatom szerint, szinte lehetetlen. Közegtelennek érzem magam.” (A valóság megragadása, Népszava, 2019.07.14.) Eltekintve attól az ellentmondástól, hogy előbb a test törékenységét definiálja a szabadság (belső) határaként, utóbb viszont a beszélgetés, a (külső) közeg hiánya bizonyul lélekölőnek, a szövegrész, akárcsak a Megleszünk itt zárlata, azt sugallja, hogy az irodalmunk, egyben pedig az erőszak felfüggesztésének a reménye az államon, centralizált hatalmon, felettes énen kívüli, lokális-kommunális közösségek megcímzésében rejlik; elgondolásuk még előttünk áll.
