Négy regénye – Az élősködő (1997) látomásos szövegfolyama, a Bagatell (2000) egy utcazenész nyugati kalandozásairól, A kilencedik (2006) tizenegy testvér hetvenes évekbeli pomázi életéről, végül a megérdemelt elismerést hozó Másik halál (2012) egy negyvenes esztéta összeomlásáról – a pszichofizikai erőtlenség tanúságtétele. Életrajz és fikció szürkezónájában íródtak, ahol eldönthetetlen, hol végződik az élettény, hol kezdődik a képzelet. Beszélőik képesek voltak számot adni kiszolgáltatottságukról, de nem volt önuralmuk, s nem hatalmaskodtak másokon sem. Tengelyi László kifejezésével, az önuralom előtti vadfelelősséget testesítették meg: abszolút figyelemmel adózhattak a világnak és a többieknek, hisz’ nem volt begyöpösödött személyiségük, amihez foggal-körömmel ragaszkodtak volna.
Az Életünk végéig fordulat Barnás Ferenc pályáján. A tehetetlenségi erő fenyegetettségérzetté dermedt, paranoiává csontosodott, s most üres mondatokban kopogja: én, én, én, ez vagyok én.
A szöveg epikus elemekkel megtűzdelt napló stílusában számol be az elbeszélő életéről a 2010-es évek Magyarországán. Az ötvenes elbeszélő Paulich Sebestyén filozófus, az ún. Objektben teremőr. Mindenki Sepinek szólítja.
Valamennyi szereplőről és eseményről sejthető, hogy Barnás életéből származik. De a színre léptetett családtagok, barátok álnevet viselnek, közéletnek se híre, se hamva, társadalmi eseményekről pedig csak rejtjelezve kockáztatik meg pár kijelentés. Különös, fél-fiktív világ Barnás Budapestje.
Központi cselekmény nincs. Bár utóbb kiderül, Sepi egy Indonéziában összeszedett betegség lázálmait kívánta megírni, az ihlető képek mégis jó, ha másfél bekezdést kapnak a négyszázötven oldalból. A főbb események: prosztataműtét; Sepi kötetei, A kilencedikre emlékeztető Ontogenea és a Másik halált idéző M:H utóélete; szerelem Lillel; szülők halála; kiköltözés Indonéziába, majd visszatérés.
Közben a családról mesél. Mivel A kilencedik óta – házastársakkal és unokákkal – a család majdnem félszáz tagúra bővült, van mit. Sepi, amikor épp nem a jellemük megítélésével foglalatoskodik, közvetít köztük, játszmázik, sürgölődik a kilencven fölött is domináns apa körüli palotaintrikákban. Pénz és presztízs mozgatja a lazán kapcsolódó anekdotákat.
Barnás enciklopédikusan igyekszik mindenkit legalább megemlíteni, de mivel jellemzésük gyakran csak olyan kidolgozott, mint egy Ki kicsodá?-ban, az olvasó belefárad a töméntelen tulajdonnévbe. Sokszor csak adatol: milyen idő volt X temetésén; mit ittunk Y szülinapján; hány gyereke van Z-nek; milyen irányba indultam négy éve, miután kiléptem valahonnan; és milyen érdekes, hogy két és fél éve ugyanarra…
Furcsamód épp a sematikusság miatt lehetetlen szabadulni a benyomástól, hogy a megírtaknak létezik eredetije. Ennyi jellegtelen figurát és szituációt nem lehet – vagy tébolyult dolog – kitalálni.
*
Az elbeszélő nyíltan vall, ami a szövegalkotásra nézve sem szerencsés, mert gyakran becsúsznak gyermeteg mondatok, de nem ez a fő gond. Hanem az, hogy vallomásai mindig ítéletek – a többiekről hozott ítéletek – is egyben. Vélhetnénk, hogy Sepi gátlástalanságát, ahogy az összes, vele kapcsolatba kerülő ember életét pellengérre állítja, a regény kritikával illeti. Hogy csak Paulich Sebestyén, Barnás Ferenc lehetséges alteregója ítélkezik mindenkin; Barnás Ferenc pedig, nyíltan bemutatva egy kényszeres ítélkezőt, erről a különös karaktertípusról ítél. Ennek az értelmezésnek a szöveg ellenáll. Ugyanis lehetetlen más nézőpontot, beszédszólamot, másfajta igazságot azonosítani a Sepién kívül. Mindig övé az utolsó szó.
Azért erőszakos az összes vallomástevő – az is, aki a lehető „legkíméletlenebb” önmagával –, mert semmilyen vallomás nem pusztán az alanyáról szól. Hiszen csak mások tükrében tudjuk megmutatni (ál)arcunk. Ám a többiek sosem kaphatnak szót. Közösen nem lehet vallani. Olyan perekben pedig, ahol az egyetlen tanú bíró is, a közlés automatikusan ítélet. Sosem tudhatjuk, jogos-e, méltányos-e. Természetesen – vagyis kulturális konvencióink szerint – az irodalom mindig fikció és valóság megvonhatatlan határán íródik; de a szövegek különbözőképp bánnak e határral. Barnás Ferenc óvatlanul. Különösen, amikor (beszélője) önmagával szembeni kíméletlenségét az „engem így kell szeretni” súlyos állítására cseréli. Ilyenkor úgy érződik, cinkosként használ minket olyanok ellen, akiket nem ismerünk, akiket valószínűleg sosem fogunk megismerni, s akik talán nem is léteznek. De a keserű szájízünk megmarad. És ez akkor is igaz, ha Barnás Ferencnek „semmi köze” Paulich Sebestyénhez. Azt ugyanis, hogy pontosan mennyi közük van „egymáshoz”, sem az olvasónak, sem a szerző ismerőseinek, sem magának Barnás Ferencnek nem áll hatalmában eldönteni. Tehetetlenek vagyunk a szöveggel szemben.
*
A másik probléma az, hogy a regényből ki van takarva minden politikai, kulturális, társadalmi vonatkozás. Nem szerepel semmilyen valós közéleti szereplő vagy intézmény. Már az is kérdéses, be lehet-e mutatni bármilyen (fiktív vagy valós) életet a 2010-es évek Magyarországán úgy, hogy nem szólunk romos kórházakról, menekültekről, klímaválságról, műalkotásokról, popkultúráról. (Valószerűtlen, hogy a diplomás Sepi és Lil ne foglalkozna semmi ilyesmivel.) Mégis, viszonylag sokáig fenntartható ez a mesebeli állapot, ahol a magánélet jótékony homályában játszódhatnak a privát drámák. Ám egy ponton a szöveg belerohan a közéleti valóságba.
Sepi egyszer csak közli, hogy az M:H befejezése után „furcsa dolgok estek meg” vele. Talán „megrágalmazták”. Politikai okokra utalgat, melyek miatt egy „filozófus ismerőse” eltűnt az életéből, egy „filozófiai szaklap” jelezte, hogy nem vár tőle írást, az Ontogenea kiadója pedig „kerek perec” visszautasította az M:H kiadását. Ha e „furcsaságoknak” nem volna valóságalapjuk, értelmetlen lenne rögzíteni őket, ugyanis a fikciós világban nincs sem következményük, sem poétikai funkciójuk. Így viszont az is rögtön nyilvánvaló, hogy átiratok – átiratok a valóságból. (A kilencediket még a Magvető, a Másik halált és az Életünk végéiget a Kalligram adta ki.) Mit jelent ez az irodalomra nézve? Mit jelent, hogy egy jelentős író érzése szerint csak úgy beszélhet az őt ért sérelmekről, hogy azokat egy fiktív világbeli fiktív filozófiatanár szájába adja, az irodalmi mezőből egy fiktív filozófiaiba helyezi át? Ha „irodalmiasítással” elfedik, a vád megszűnik vád lenni? Mondván, akiknek van fülük, úgyis meghallják? Miféle okoskodás ez?
Nem az őszinteséget vagy a szókimondást kérem számon Barnás Ferencen. Az érdekel, miért gondolja, hogy sérelmek és félelmek egyidejű kimondására és elhallgatására való az irodalom. Illetve az érdekel, hogy írók, olvasók és kritikusok közössége egyetért-e vele abban, hogy az irodalom vallomás, panaszkodás, ítélkezés átvitt értelemben. Egyetértünk-e abban, hogy az irodalmat pusztán csak a rejtjelezés, a stilizálás választja el a publicisztikától vagy egy nívósabb Facebook-bejegyzéstől? És főként az érdekel: mit tartunk a saját igaza sulykolásán erősködő irodalmi beszéd igazságtartalmáról? A kérdést nyitva hagyom.
Pesti Kalligram, 2019, 456 oldal, 3990 Ft
