Könyv

Monológ két hangon

Bazsányi Sándor: Nádas Péter

  • Sipos Balázs (1991)
  • 2019. április 28.

Könyv

Vérezzen mégoly sok sebből is a magyar tudományos élet, némiképp meglepő olyan monográfiával előrukkolni, mint Bazsányi Sándor Nádas Pétere.

A hazai bölcsészeti kutatások ma a művészeti ágak dialógusára, az irodalom materiális közvetítőire, a kulturális hatalomgyakorlás módozataira irányulnak. Ez a szemléletmód aláásta a monográfiák két tartópillérét, a szerzőiség elvét és az önálló mű képzetét. Szegedy-Maszák Mihály írta még 1996-ban, hogy „a legújabb irodalom élesen fölveti a kérdést, tulajdonképpen mi is tekinthető műalkotásnak, és a múlt fölülvizsgálata mind több példát szolgáltat arra, hogy eltűnődjünk azon, vajon a »mű« értelmezését nem kell-e fölváltanunk a szöveghalmazok párbeszédének vizsgálatával”.

 

*

Az irodalomkritikus-esztéta Bazsányi a teljes megjelent életművet ismerteti. Több mint 4 ezer oldalas korpuszt mozgat biztos kézzel, így elemzéseiben egymás mellé rendelhet évtizedes távolságban lévő szövegeket is, a koherencia olyan dimenzióira irányítva a figyelmet, amelyeket eddig csak homályosan tudatosítottak. A motívumközpontú olvasásban, vagyis a Nádas diskurzusát szervező jelképek és figurák alakulástörténetének lekövetésében a monográfus Nádas jelentős értelmezőjének, Balassa Péternek a metódusát követi, legtermékenyebben, Balassától finoman eltérve, A családregény vége olvasásakor.

Nádas írásművészete kontinuitásának értő kimutatása a monográfus legfőbb érdeme. Akkor is, ha az életművön belüli összecsengések sorolása néha olyan szinten eluralja diskurzusát, mintha a műelemzés nyomkeresés lenne, ahol a rámutatásos egymás mellé rendelés pótolhatja az analízist (W egy korai novellából folytonosítható az Emlékiratok könyve X-ével, a Párhuzamos történetekben Y-ként tér vissza, aztán a Világlóban Z-ként jelenik meg). Sőt, még akkor is, ha – a kései művek horizontján értelmezve a korábbiakat – gyakran egy célelvű, „teleologikus” olvasásnak és az életmű visszamenőleges „totalizálásának” a retorikai alakzataiba kergeti önmagát (utólag minden előzménynek tűnik, és viszont: az újabb mű az előző beszédmódját „teljesíti ki”, „tetőzi be”).

A monográfia fő tétje, hogy jótáll-e sűrűn ismételt ítéletéért, miszerint Nádas prózája a magyar, sőt a világirodalmi modernitás (egyik lehetséges) betetőzése, olykor egyenesen „kíméletlen” meghaladása.

Az alátámasztás végett egyfelől meg kéne érvelnie, hogy akár csak a magyar irodalom is elhelyezhető egy fejlődési íven, illetve felfednie, hogy a hatástörténet csakugyan ilyen megszüntetve megőrző sémát követ; másfelől kimutatnia, mi adja Nádas írásművészete eseményszerűségét. Érzésem szerint az első feltétel az irodalmi hagyományról vallott közmegegyezéseink fenntartásával teljesíthetetlen. A második feltétel éppenséggel teljesíthető lenne, és Bazsányi igazán sokat is tesz a teljesítéséért, de meggyőző kimutatásához sokkal több összehasonlító elemzésre és a befogadástörténet jóval átfogóbb tekintetbevételére lenne szükség, és Nádas szövegeit is gazdagabb irodalomelméleti apparátust bevonó értelmezésekben kéne részesítenie, biztosabb fogalomhasználattal.

Udvariatlannak hathat, hogy hiányosságokat kérek számon egy több mint 700 oldalas monográfián. Ám a monográfus a legtöbb terjedelmet a művek története rekonstruálásának szenteli. Ez a tárgyalt szövegeknél kevésbé ismert alkotások esetében indokolt lehetne, itt azonban inkább hat az elemzés elkerülésének. Néha mintha kibővített, tájékoztató célú irodalomkritikákat olvasnánk – amelyek evidens célja a publikum új művekről való értesítése (és ez csakugyan a szüzsé rekonstruálásával végezhető el leghatékonyabban) –, nem pedig önálló gondolatmenetre felfűzött szöveget. Ezt erősíti, hogy a kötetben hemzsegnek a túlretorizált dicséretek, illetve az is, hogy értelmezéseibe nem von be sem kultúr- vagy társadalomtörténeti, sem pedig szorosabban vett irodalomtörténeti szövegeket – pedig Nádas jelentősége bajosan mérhető föl anélkül, hogy a magyar irodalom történetéről szakmai körökben alkotott konszenzus(ok valamelyiké)t legalább szóba hozná.

 

*

A mind monologikusabbá vált nádasi diskurzus Bazsányi kezei közt egészen magára zárul, és olyan benyomást kelt, mintha a magyar és a világirodalmi hagyományon, szinte az irodalmon is kívül állna, és nemcsak saját történeti és társadalmi valóságát, illetve szerzője életét, de még önmagát mint szöveget is képes lenne reflektálni – vagyis egyszerre lenne „saját” nyelve és metanyelve. („A Nádas-mondat lényegében mindent tud magáról, önnön adottságairól, veszélyeiről és határairól, és ezt a tudását rendszerint meg is jeleníti valamilyen […] törésalakzatban.” [256.]) Így, bár a monográfus hangsúlyozza, hogy Nádas a humanista személyiségkép felbomlása után ír, s gesztusszerűen azt is affirmálja, hogy a szöveg jelentésmozgásai „uralhatatlanok”, ítéleteiben mégis csökönyösen ragaszkodik a szerzői intenció megvalósulásának a képzetéhez (előszeretettel vetíti is vissza Nádas interjúi és esszéi önértékelő passzusait a művekre). Azaz, bár osztani véli a késő modernitás filozófiai/antropológiai axiómáját, miszerint a személyiség személytelen (nyelvi és mentalitásbeli) struktúrák és önnön „animalitása” kiszolgáltatottja („a magabiztosságában megrendült modern én egyszerre személyes élességű és általános érvényű önkritikájáról” ír [286.]), a nádasi írásmódot pedig ennek nyomatékosításaként ünnepli, ténylegesen rendre oda konkludál, hogy Nádas műveiben a személyes tanúzásnak, a saját nyelv megalkotásának vagy a személyes szabadság kivívásának a projektje valósul meg. A személytelenség struktúráinak feltérképezésére törő nádasi „szemlélet” és Bazsányié rendre ellentmondásba keveredik.

Ez vezet át a monográfia legkomolyabb félreértéséhez.

Bazsányi nem veszi komolyan, hogy Nádas éppúgy sajátos kutatási anyagok – levelezések, naplók, periratok, történelemkönyvek stb. – intertextusából szövi írásait, ahogy az olvasót a szépirodalom archívumába vezető legnagyobb kortársa tette (legalábbis a Párhuzamos óta; az Emlékiratok szépirodalmi művek margóján íródott, mint Esterházy szövegei). Értsük jól. Nádas nem a világról ír, nem a világot vagy a történelmet reprezentálja, hanem a kikutatott magán- és tudományos szövegeket szervezi, írja át „fikciós” narratívává. (Aki ismeri a Párhuzamos olvasókönyvben megadott szakirodalom-jegyzéket, vagy odafigyelt a Világló módszertani reflexióira, ezen nem lepődik meg.) Ám a monográfia vezérmotívumává teszi és mintegy háromszázszor idézi Nádas (elég szerencsétlen) önértelmező metaforáját, a „semleges látás” kifejezést, félremagyarázva szerzője praxisát, és olyan realista irodalomfelfogásba rángatva vissza a műveket, amelynek nyerseségén csak az enyhít, hogy a monográfust főként a szövegfelület mint „érzületegyüttes” fenomenális gazdagsága érdekli, nem a tükrözött valóság. (A szöveg „testesüléséhez” ld. pl. 190–191.) De ha értékelésről van szó, rendre előkerül ez a bizonyos „semleges látás”. Ezért nem mellékes, irányul-e bármire is.

Mutatom. „A hamis […] eszmékkel teljességgel leszámoló, a valóságot mindenestül elfogulatlanul ábrázoló, a létezés teljes körű iszonyatát s az ember tényleges természetét engesztelhetetlenül elemző irodalmiság a huszadik században Camus-vel (vagy ha tetszik, Kafkával) indul, és Mészöly Miklós közvetítésével érkezik el Nádasig”, aki a Párhuzamosban „elme[nt] a végsőkig: a stilizáció nagyon alacsony fokán tartott elbeszélő »semleges látásáig«, amely tényleg elfogulatlanul ábrázolja az elmúlt század teljes antropológiai és történelmi »realitását«”. (603–604.) Kihagyásokkal idéztem, de ez egy mondat. Már a retorika szintjén visszaüt a metafora mögötti szövegfelfogás. Ha Camus-ék is „mindenestül elfogulatlanul” ábrázolták a „valóságot”, nem könnyű még „magasabbra” srófolni Nádas értékét. A nagy feladat a „tényleg” szócskára hárul.

 

*

A fő baj, hogy Bazsányi diskurzusában Nádas szövegei állítólag tökéletesen megfelelnek valami szövegen kívüli entitásnak, objektumnak, képződménynek, amelynek a természetéről vagy mibenlétéről éppúgy nem tud(hat)unk meg semmit, ahogy arról sem, hogy az irodalomkritikus vajon honnan tudja – megmérte? –, hogy a szövegek azzal megfelelők. Nádas „kendőzetlenül látja és ábrá­zolja” – „vegytisztán »antropológiai«, sőt »etológiai«, továbbá társadalom- és mentalitástörténeti éleslátással” – „magát a dolgot”. Műveivel szemben „az olvasói állásfoglalás éppen azért lehetséges, mert az elbeszélő nem foglal állást, pusztán azt és úgy mutatja, ami és ahogyan van” (454.). „[Az élet sója] »rideg és örömtelen« hangfekvésének »végtelenbe kizengő« távlatossága, a kisváros leírásának rafinált szövegfátylán keresztül, valamiféle rálátást kínál az európai történelem kudarcokban és borzalmakban bővelkedő egészére.” (575–576.) „A felnőtt elbeszélő »semleges látása« pedig nem másra irányul, mint az átlagon felül érzékeny gyerekhős által érzékelt »világló részletekre«, amelyek azután szervesen beépülnek a [Világló] teljes körű világ- és történelemábrázolásába.” (599.) Az Emlékiratok és a Párhuzamos „képfelfogása és antropológiája, ha tetszik […] kép-antropológiája, vagyis az önmagát képben és képként ábrázoló ember kíváncsisága: bölcs és ironikus. Mindenre figyel, ami emberi, de semmit sem erőltet, ami már túlságosan emberi,
vagyis az ember érzéki tapasztalatának mértékén túli volna.” (672.)

Értem, hogy Bazsányi valójában nem hiszi, hogy Nádas tényleg „élesen rálátna” „arra és úgy, ahogyan van”, „az európai történelem kudarcokban és borzalmakban bővelkedő egészére”, „mindenre, ami emberi”, és úgy sejtem, azt sem akarja sugallni, hogy Nádashoz hasonlóan őelőtte is fellebbent a titkok fátyla, és most a látottak alapján tudósít, hogy szerzője csakugyan precízen leképezte „azt”. De ha mindezt csak „képletesen” érti, vagyis pusztán „átvitt értelemben”, akkor „valójában” mire gondol? Ha ez csak egy metafora, mit metaforizál? Mi Nádas legfőbb írói erénye, ez a „semleges látás”? Miért hatnak a szövegei éleslátónak és bölcsnek? Miért fogja el Bazsányit – nem vonom kétségbe, hogy elfogja – valami homályos teljességérzet? És miért épp vizuális ez az érzet? Miért hat a számára Nádas diskurzusa igaznak?

Ezekre a kérdésekre – amelyek szűk értelmezői közösségünkön kívüli honfitársainkban ilyen formában biztosan nem fogalma­zód(ná)nak meg (ami szintén okot ad a töprengésre) – én a Nádas-szövegek más szövegekkel, illetve (szintén szövegekből és képekből kinyert) történelmi-politikai-esztétikai előítéleteinkkel, valamint a pár megmaradt sajtótermékben, tudományos intézményben és – mindinkább – lakásaink magányában zajló pár- és magánbeszédeinkkel való kölcsönhatásaiban keresném a választ, mivel meggyőződésem – és ebben Bazsányi monográfiája, amit most méltatlanul sokat bántottam, csak megerősít –, hogy a műimmanens elemzésre szorítkozva artikulálni sem lehet őket.

Jelenkor Kiadó, 2018, 756 oldal, 5499 Ft

Neked ajánljuk